A családfelállítás és a zsiráfparadigma összefüggései

Kedves Lelkipásztorom!

Csak így név nélkül, jó? Ugye Te sem bánod? (Nem a név a lényeg. ) Hogy mikor botlottam a tanításaidba, bevallom, már nem emlékszem. Lehet talán három esztendeje. Három év óta, minden héten másfél óra a napomból,  az életemből a mondanivalódra való figyelemről szól. Néha sikerül teljesen jelen lenni, néha el- elkalandozom.  És az is megesett, hogy előadásodat tudatosan altatónak használtam. Nem azért, mert unalmas lenne, hanem a légköre – valahogyan képes álomba ringatni engem.

A legjobban azt szeretem, ahogyan életet a maga összességében látod. Ezt a látásmódot tanuljuk Tőled sok ezren, évek óta több-kevesebb sikerrel. Ki-ki lehetősége szerint.

A másik nagy okulásom egy bizonyos  Bert  Hellingertől származik. Valaki megkérdezte tőled, hogy mi a véleményed a munkásságáról? Hatékony-e a módszer, amit családfelállításnak nevezünk? Te pedig válaszoltál, amit válaszoltál. Nekem az volt az érzésem a válaszod alapján, hogy nem vagy még teljesen képben, miről szól a hellingeri történet.

Azt nagyon jól láttad – nyilván az ismereteid alapján -, hogy mindabban, ami az egyénnel történik, ahogyan adott helyzetekben döntést hoz, cselekszik, vastagon benne van a származási családja is, illetve kiegészíteném, minden olyan rendszernek köze van ehhez, melynek a származási családján kívül tagja az illető. (Házasság, közösségek, munkahely).

Valóban nagyon fontos, hogy ki tartja az ülést. Én magam is voltam olyan ülésen, ahonnan súlyos hasgörccsel menekültem el. Mert mindaz a hiedelem-rendszer, melyben a terapeuta otthon volt, számomra teljesen idegenül hatott, és még ráadásul azonosulni sem tudtam vele. Az előző életekben való intenzív kotorászás számomra teljesen hiteltelen volt, mivel én alapból nem hiszek az individuum  inkarnálódásában.  Szerény véleményem szerint tehát – amellett, hogy nem elhanyagolható a terapeuta képzettsége sem – nagyon fontosnak tartom, hogy olyan ülésvezető terapeutát válasszunk, aki hasonló hiedelem-rendszerben, hitrendszerben gondolkodik, mint mi. Azt hiszem, a tíz év tapasztalattal egy kicsit túllőttél a célon. Hiszen mindenkinek el kell kezdeni valamikor. És híres szívsebészünk, Papp Lajos professzor úr is volt egyszer kezdő.

A megfelelő terapeuta, orvos, természetgyógyász, és bármely más szakember nálam ott kezdődik, hogy az illető nagyon hamar észreveszi, hogy valamit nem tud;  valamint ezt képes presztízsveszteség nélkül kifejezni.  Erről egy történet jut eszembe:  az egyik kedves barátnőm homeopátiás kezelésért folyamodott valakihez. Aki majd egy éven keresztül próbálta őt meggyógyítani az ő nagy bajából, lényegében sikertelenül.  Sikerült feltétlen bizalmat ébresztenie barátnémban, mi szerint hosszú évek óta tartó atópiás dermatitiszéből meg fog gyógyulni.  Azonban az áhított gyógyulás nem akart bekövetkezni. Eljött az a pillanat, amikor ki kellett volna mondania, hogy „ itt a tudományom vége, menj el orvoshoz, vagy keress valaki mást”. Ez azonban nem történt meg. Ez a lány, az én barátnőm, végül gyalázatos állapotban került be a kórházba, ahol sikeresen összekaparták – a szó szoros értelmében. Én, mint barátnő, nagyon pipa voltam erre a terapeutára. Nem azért, mert hónapokon keresztül kísérletezett rajta, hanem azért mert amikor elérkezett a tudásának végső határához, nem vonult méltósággal vissza.

Sokat beszélgettünk egyik rokonommal korábban a családfelállításról. Ő aggályosnak tartotta, hogy én ilyen ülések vezetésére vállalkozom, anélkül, hogy legalább elvégeztem volna valamilyen pszichológiai tanulmányt.  Azt nem végeztem ugyan – tény és való, hogy nekem csak egy érettségim van – de ugyanakkor ezerórányi családfelállításon voltam jelen segítőként, és elolvastam számos könyvet ebben a témában, valamint tanulmányoztam más, pszichológiai témájú könyveket is. Továbbá részt vettem Hellinger Budapesten tartott háromnapos konferenciáján is. Ez utóbbi is nagyon sokat adott. Később valóban vezettem üléseket is.  Hát…szóval… mint mondjak? Meg vagyok győződve róla, hogy a fenomenológiát nem lehet könyvből kitanulni. Vizsgázni belőle pedig csakis élesben lehet. Kell hozzá valami benső, egyedi tartalom, melyet fejleszteni lehet és kell, ha úgy akarok látni, ahogyan például Te is látod az élet dolgait: nagyobb összefüggésekben. Az egyén nyomorúságos helyzete csak utalás arra, hogy a rendszerében bajok vannak a szeretettel.

Természetesen tettem rá kísérletet, hogy intézményi keretek között tanulhassak – a bölcsebbektől – de elutasították felvételi kérelmemet, mivel nincs felsőfokú papírom. A diskurzus közöttem és az intézményvezető között végül azzal zárult, hogy én megkérdeztem tőle  (nem kevés méreggel a lelkemben): „bányamérnöki diploma jó lesz?” És ezzel ki is vágtam magam alatt a fát. Aztán elkezdtem az érdemi munkát. A lélek útját járva, a nemtudás erejével igazgattam az elém táruló rendszereket a maguk helyére. Gyakran megjelenik a térben az őrület határa-tudatállapot. Tudom is, kihez kötődik. Elválasztom a személy helyzetét és külön viszonyulok az adott rendszer helyzetéhez. És jó érzékkel kell tudni dönteni: van-e itt és most jogosultságom, illetve van-e helye annak, hogy egyéni utakkal is foglalkozzunk?  Ha nincs, azt alázattal el kell foganom. Mint ahogy azt is, ha az adott helyzetet nem tudom most megoldani. Bár ilyesmi csak egyszer-kétszer fordult elő velem a mintegy száz ülésből, melyet magam vezettem.

Elszomorodom, hogy sosem fogom megtudni, mit tanítanak az intézetben a hallgatóknak. Ha csak arról van szó, hogy bebifláztatják velük az oldó mondatokat, és instant konstellációk megoldása a vizsga, akkor nem is bánom, hogy nem jártam ott. A fenomenológia ugyanis nem tűri a kötöttségeket, a kaptafa-szerű megoldásokat. Szinte folyamatos improvizációra kényszeríti az ülésvezetőt, aki ott és akkor sokkal inkább dönt intuícióból, mint elmebeli racionalitásra támaszkodva.

Már nem emlékszem, vajon le vagyon-e írva valamelyik könyvben, melyek átmentek a szememen, hogy a válás után, ha közös gyermek is volt, egy új szövetséget kell kötni  szülővel. Ez az új szövetség alapja aztán az áhított különválásnak, mely elválás, búcsú  ugyanakkor nem szólhat a gyermekek elhanyagolásáról. Egyszer bevetettem ezt oldásként, de pléhre csúsztam. A páciens a benne dúló bűntudat miatt képtelen volt exével ezt az új szövetséget megkötni. A terapeuta „sikeres működése” tehát az ülésen résztvevők hiedelmei mellett lelkiállapotától  is függ. S mivel az ott jelenlévő páciensnek nem volt Istene, nem jött semmi segítség, aki megbocsájthatott volna, aki magához öleli és elmondja, hogy így is szeretlek, olyannak, amilyen vagy. Ma már tudom, hogy lett volna mégis megoldás, de ott és akkor az ülést megoldatlanul fejeztük be, s a páciens ezek után hónapokig romokban hevert. (Megjegyezném, hogy nem is lett volna szabad ülést kezdenem vele, mert ő volt az, akinek a szárnya alatt én a családfelállítást megtapasztaltam, s végül nem jó szívvel váltunk el, mivel én kiléptem az iskolájukból, ami nekik nyilvánvalóan anyagi-, és presztízsveszteséget jelentett.  Úgy esett be az ülésemre, hogy be sem jelentkezett előzetesen, s aztán a kalapból az ő neve került ki. Mert mindig kihúztuk, hogy a jelentkezők közül kinek fogjuk a rendszerét állítani. És akkor kellett volna azt mondanom: bocs, de nem. Nyilvánvaló, hogy hibáztam.)

Az egyéni utógondozásról.

Ez a módszer, legalábbis a Hellinger-féle nem tartja szükségesnek az egyéni utógondozást. Ennek alapvetően a következő oka van: a rendszer a tudatnak egy olyan mezején áll helyre, mely a kollektív tartományhoz tartozik. Az egyén a gyógyulását azáltal tudja megélni, hogy helyre áll a szeretet rendje a rendszerben – lelki szinten. Nem pusztán arról van szó, hogy xy meggyógyul, hanem az egész rendszer gyógyul meg. Az átmeneti megkönnyebbülést néha megzavarja az elme tevékenysége, mely elme szeret ragaszkodni a megszokott helyzetekhez még akkor is, ha az egyébként nehezen tűrhető. Ezért fellázad, mert elvették tőle a szenvedést, a probléma nincs többé, és a problémához kapcsolódó hatalmi játékokat nem lehet immár tovább játszani. Vérmérséklettől függően, ilyenkor kisebb-nagyobb diszkomfort érzés léphet fel a páciens lelkében, mely akár testi tüneteket is okozhat. Megeshet az is, hogy az illető átmenetileg összezavarodik.  Ha ilyenkor felkeresi az ülésvezetőt utógondozásra, az semmi egyébről nem szól, mint hogy: „add vissza a játékszerem”. Ha a terapeuta belemegy ebbe a játékba, akkor már ő is két lábbal tapossa a munkája gyümölcsét. Egy jól bevégzett ülésről a résztvevők kiüresedett lélekkel mennek haza, s a fáma szerint egy év is eltelhet, mire az újjászületett rendszer az egyén lelkében ki tudja fejteni jótékony hatását. Ez hiszi valaki, vagy nem hiszi, de így igaz. Gőgös hozzáállás lenne azt várni, hogy az ülés után a páciens azonnal gyógyuljon meg, képes legyen dönteni és cselekedni. Ehhez a transzformációhoz idő kell. Kinek több, kinek kevesebb, de mindenképp időt igényel.

Ahhoz, hogy egy ember képes legyen elsajátítani a Hellinger-féle módszert, mindenek előtt a képességet kell kifejlesztenie magában, hogy egyfajta holisztikus szemléletben tudjon az előtte megjelenő képre tekinteni. Itt a holisztikusság nem csak test-lélek- szellem egyidejű látását jelenti, hanem a rendszerben való gondolkodás képességét. Én nem tudom, hogy mások hogyan csinálják, de én mindig a rendszerhez tartozónak éreztem magam és úgy működtem benne, mint egy súgó a színházi előadáson. A résztvevők jó alanyok voltak, annyira át tudták magukat adni, hogy bármit elmondtak, amit a fülükbe súgtam, akkor is, ha nem volt logikailag értelme. Sokat sírtak és sokat nevettek. És én velük – már ami a nevetést illeti. A drámákból azért igyekeztem kimaradni. A magam érdekében.

Nem is ragoznám tovább. Ennyit szerettem volna elmondani, Kedves Lelkipásztorom! Tovább foglak követni, mert amit és ahogyan Te tanítasz bennünket, kifejlesztheti bennünk a képességet – családfelállítás nélkül is – hogy érzéseink egyfajta transzformáción menjenek keresztül. Hogy akiben eddig az ellenséget láttuk, most meglássuk benne a szenvedőt. A megértés és megismerés új mezejére kalauzolsz el bennünket, melyet zsiráf-paradigmának neveztél el. Igen, ez a felülről látás képessége. Ahogyan a zsiráf látja a világot maga alatt: holisztikusan, az összefüggések rendszerében. Köszönöm neked, hálás szívvel! De jó is, hogy Vagy!!!

Nem tudhatom, hogy a kérdező miért tette fel ezt a kérdést pont neked: „jó módszer-e a családfelállítás?” Jóindulatú vagyok, és elhessentem a hátsó szándék minden csíráját. De én jobban örültem volna, ha azt kérdezi: „milyen módszer a pszicho dráma csoport? Hogyan működik? Mi történik ott?” Mi alapján feltételezte a kompetenciádat a kérdés megválaszolására? Mert ha úgy vesszük, azt is kérdezhette volna, hogy jó-e…mondjuk a hindu vallás? Hát miért? Vallás ez is, az is. Módszer ez is, az is…

Köszönöm, hogy mindezeket elmondhattam! Kicsit sajnálom, hogy nem tudunk személyesen beszélgetni. Bár alig hiszem, hogy egy ilyen beszélgetéssel több lennék annál, mint ami az által lehetek, hogy követem gondolatmenetedet., előadásaidat. Ha találkoznánk személyesen, csak meghajolnék kicsit előtted, csak annyira, hogy Te ne érezd ettől magad rosszul. És már mennék is balra el. Megteszem gondolatban. Így. Igen, ez jó!

Mindazt, amit eddig nyerészkedtem tanításaidat hallgatván, tovább viszem és beépítem a családfelállításaimba. Hogy hogyan? Még nem tudom. De majd adódik. Ilyen ez a popszakma! :)

Áldás!