A gyermek, a nagykorú és a felnőtt

A sebzett gyermek kapcsán jutott eszembe. Pál Feri atya alkalmában a sebzett gyermeket a párkapcsolatban vizsgáltuk. Amikor kitör és kitör és elmenekül és háborog. Krízisbe sodorva a közös létet. Nem volt mód és idő arra, hogy ránézzünk a sebzett gyermek szüleire is. Most tesszük meg. Igaz, amatőr módon. És többnyire megint a saját példámon elmélkedve.

Mielőtt azonban bekapcsolom a mai valóság show kukkert, néhány általános gondolatot engedek meg magamnak.

Mutasson valaki nekem egy felnőttet, aki nem sebződött meg így, vagy úgy a gyermekévei alatt! Szerintem nincs ilyen ember. És ha nincs ilyen ember, akkor a sérülésnek helye és főképp értelme vagyon a teljes élet felé vezető úton.

Nem csak egymást, hanem a gyerekeinket is megsebezzük, amikor felszakad a mi sebünk. Így örökítjük át nemzedékről nemzedékre a lélek fájdalmát. Tudattalanul is bevonjuk gyermekünket a saját drámánkba, és így neki is lesz egy saját drámája. Mint az enyém, apámmal és anyámmal.

Sebzett és ezért sebet ejtő szülők szárnya alatt a gyermek mindig veszít egy keveset a szülő felé táplált bizalmából. A lelke azonban ezer szállal kötődik hozzájuk és ez a kötelék eltéphetetlen. (Emiatt tragikus, ha egy gyermek megtagadni kényszerül egyik, másik, vagy mindkét szülőjét.)

A szülő megérzi, hogy nem  „igazi”  és feltétlenül követendő minta és példa a gyermeke számára. A szülőnek ez veszteség, és fáj, tudat alatt bűnösnek érzi magát, méltatlannak arra, hogy gyermeke kövesse őt. A mély lelki kötődést megterheli esetleg a szülői tekintéllyel. A szülői tekintély gyakorlása már egyfajta pótcselekvés, hiszen a gyermeknek lelkében mindig a szülő „az igazi”.  Csak a szülő nem érzi már magát igazinak. Én úgy emlékszem, hogy négy éves lehettem, amikor a bizalom apám iránt  csorbát szenvedett és már inkább kerültem őt;  és tizenhat esztendős, amikor úgy véltem, hogy anyám sem a követendő példa számomra. És akkor már el is dőlt bennem, hogy a saját utamat fogom járni. Csakhogy nem volt saját utam. És akkor jött a demagóg szöveg: „ha azt csinálnád, amit mi mondunk neked, akkor az életed boldog lenne.” Én azonban minden tanácsban a tiltást véltem felfedezni. „Ne csináld ezt, ne csináld azt, ne menj ezzel, ne menj azzal.” Stb. Azt azonban nem tudták megmondani, hogy mit csináljak, és főképp, hogy kivel. Bár lehet, azt sem hallgattam volna meg.

Így még erősebb lett bennem a vágy, hogy a saját utamat járjam. (Emlékszem, meg sem fordult akkor a fejemben, hogy pórul is járhatok. Tévedhetetlennek hittem magam.)  Ez inkább az anyukámhoz való kapcsolatomra volt jellemző, mert apukámmal már régen, sőt, mondhatnám, soha nem beszélgettünk az én életem nagy kéréseiről. Amikor felüti fejét a presztízs, akkor a szülőnek nagy veszteséggel kell számolnia a gyermekkel való érzelmi kapcsolatát illetően. Igen, apámnak volt tekintélye a családunkban és mi három lépés távolságról tiszteltük ezt a tekintélyt. Mi: anyu és én. Aztán, amikor nem látta, azt csináltunk, amit csak akartunk. De ha megkérdeznek akkor, szeretem-e apámat, a válaszom az lett volna: nem.

Volt azonban ennek az apai tekintélynek egy olyan hatása is rám, hogy titokban nagyon szerettem volna megfelelni apám elvárásainak. Amikor azonban apám kritizálta teljesítményemet, akkor nagyon elkeseredtem ismét. Apa nagyon precíz embernek látszott. Maga körül mindig rendet tartott, munkáját a hivatalban kifogástalanul végezte. Vezető pozícióban dolgozott majd 20 évig, és ott, bent a hivatalban Atyának hívták a kollégák. Felnéztek rá és tudom, nagyon szerették őt. Ha otthon nekiállt takarítani, akkor a szőnyegen kínos rendben haladt végig a porszívó fejével, lassan…szinte minden szálat átporszívózott. Mivel én erre képtelen voltam, meg is kaptam a magamét, hogy mit kapkodok, és mennyire ügyetlen vagyok, továbbá menjek onnan a fenébe! Mivel ilyen pontos embernek ismertem apámat, nagyon meglepett, amikor azt kellett tapasztalnom a kis házban, melyet épített itt Csobánkán, hogy a falak egyetlen helyen sem alkotnak derékszöget. Hogy  apróbb-nagyobb részleteket összecsapott, többnyire olyan helyeken, ahol nem szembetűnő. Legtöbb elképzelését kompromisszumok nélkül végrehajtotta. Nagyon hálás vagyok neki, hogy van ez a házikó, mert nekem itt az otthonom. Ezt nem onnan tudom, hogy a lakcímkártyán ez a cím szerepel, hanem onnan, hogy mindig sietek haza. Neked köszönhetem, Apu! És persze magamnak, hogy saját otthont álmodtam ide.

A tekintélyelvűség később még visszatért bennem, a munkahelyeimen. Emlékszem, nekem mindennél fontosabb volt, hogy megfeleljek a főnöknek, és fontos lett volna, hogy tevékenységemet elismerjék. Szerettem volna vélt tehetségem okán feljebb kúszni a létrán, azonban nagyon sokszor a fenekemre estem, mert amíg az elismerést hajszoltam, alaposan elrontottam a feladatomat.

Az én sebzettségem tehát abból állt – nagyon egyszerűen – hogy rettegtem apám viharaitól, ezek elől anyukámhoz menekültem, aki viszont nem akart engem elengedni sosem. Valahol nagyon korán megrekedt ez az elengedési folyamat, és rengeteget kapálództam, dühöngtem emiatt. Ráment az életemből több tíz esztendő, és végül a betegsége miatt én lettem az ő szülője, ami aztán nagyon megviselt. Látható, hogy a saját felnőtt életemben, jóval később működtettem újra ezt a két sémát: a dühöngést és menekülést. Jellemzően harminc éves korom után tört rám ismét e kettős kényszer. Ez a második házasságom. Persze lehet azt mondani, hogy abban a légkörben nem is lehetett volna másképp, de ma már tudom, hogy ez tudatlan beszéd. Tudom, hogy a látszat az, hogy ott mindenki kiborul, az igazság azonban az, hogy oda olyan hölgyek keverednek a sors akaratából, akik a sebzettségüket itt tudják újra és újra megélni. Mert hiányzott belőlem és hiányzott belőlük a felnőtt én.

Az a baj ezzel a gyermeki sebzettséggel, hogy ezt nem lehet igazán begyógyítani. A gyermeki én nem kompetens. A „felnőtt” én pedig, amikor kitör, a gyermeki ént követi. Mint amikor az anyukám azt csinálta rendre, amit én kitoporzékoltam magamnak. A felnőttet azért tettem idéző jelbe, mert valójában nem is nőtt föl. Csak úgy látszik, mintha felnőtt volna. Nevezzük inkább nagykorúnak! A nagykorú, de fel nem nőtt én a gyermeki én irányítása alatt áll, és a párkapcsolatában is ezzel az uralommal van jelen. Nem csoda tehát, ha vihar esetén, magán uralkodni képtelen és a párja szemében egy nagyon morcos, értetlen és megközelíthetetlen kisgyereknek tűnik. A gyermeki én nem feljelezhető szerintem, az már olyan, amilyen, de ezzel szemben a nagykorú én fel tudja magát nevelni a feladathoz: saját gyermeki énje szülőjévé válhat. Ez tiszta sor, mivel itt szóba sem jöhet a tekintély. Ha jól felnőtt az a nagykorú én, akkor meg tudja zabolázni a dühöngő gyermeket, és ami még fontosabb: szeretettel magához tudja ölelni.

Abban a bizonyos november végi alkalomban arról elmélkedtünk, hogy mit tehet az ilyen dühöngő, fékevesztett ember párja. Mindez jó arra, hogy kezeljük a helyzetet, de nem jó arra, hogy hosszú távon élhetővé tegyük, vagy meggyógyítsuk vele a másik embert.  Én tudom, hogy egy katolikus papnak arra kell tanítani a népet, hogy a házasság holtig tartó szentségét őrizze meg párjával. De a pár sebzett gyermeki énjét csak a személyes felnőtt énje tudja elcsitítani, megvigasztalni, magához ölelni. Szeretni kell magunkban a bömbölő gyermeket, és akkor működni fog mind a saját életünk, mind a párkapcsolatunk, akár élethosszig. Aki erre nem hajlandó, mert azt mondja, ez lehetetlen, az a saját tehetetlenségét hangoztatja csupán, s igen messze van a valódi megoldástól. Nem csoda, ha a házasság szentséges mivolta sem segít rajta.

Akkor mégeccő: a gyermekségemet megsebezte szüleim sebzettsége. Apám dühkitörései és türelmetlensége, anyám majomszeretete és tekintélyelvűséget támogató hozzáállása. Szüleim tudhatták, hogy nem jól mennek a dolgok, és ez biztosan fájt is nekik. Apám a bűntudatát a tekintély mögé rejtette, anyám pedig a majomszeretet mögé. A nagykorú énemnek semmilyen más támpontja nem maradt ahhoz, hogy a saját rendszerét kialakítsa, mint a távolság tartás és az ellenállás. Ez azonban kevésnek bizonyult ahhoz, hogy saját életemnek kellő súlya legyen. És a nagykorú énem leélt két évtizedet úgy, hogy nem nőtt fel. Közben gyermekeim születtek, közben elváltam és újra férjhez mentem, és született még két gyermekünk. Már négy gyermekes anyuka voltam, de még mindig nem voltam felnőtt. Később ez a helyzet feszíteni kezdett. Majd tíz évig gyakoroltam a dühöngés, türelmetlenség és menekülés sémáimat. Most már tudom legalább, honnan származtak ezek. Ott volt bennem a vágy, hogy felnőjek, ezért beiratkoztam egy önismereti és spirituális tanácsadó iskolába. Nagyon sok hasznos információhoz jutottam saját magamról, a családfelállításban fény derült arra, hogy apám sebzettsége honnan is származik. De még mindig nagyobb volt bennem a harag a meg nem kapott szeretet hiánya miatt, mint a megbocsájtásra való képesség. Utólag tudom: azért, mert még ekkor sem voltam felnőtt igazán. Még sok év eltelt, és aztán…apám meghalt egy napon. Fél év nagyon rosszul megélt gyász következett, azt hittem, hogy bele fogok őrülni. Akkor elvetődtem egy szellemi gyógyítóhoz, aki megszólította a nagykorúban a felnőttet, és azt mondta: bocsáss meg apádnak! A bennem működő sebzett gyermek tiltakozott, azonban őt nem kérdezte senki. És amikor a bennem élő nagykorú kimondta, hogy „megbocsájtok neked, Apám”, akkor feltörtek a könnyek, és akkor, igen akkor felnőttem.

Ennek már éppen 5 esztendeje. Azóta vagyok felnőtt egy nagykorú bőrében egy sebzett gyermekkel a karomon. De: most már magamhoz tudom ölelni ezt a gyermeket, és bekötözni sebeit, és elringatni. Mondani neki: ne félj, majd én elintézem helyetted!

Nem mondom, mert nem lenne igaz, hogy nem fut el időnként a pulykaméreg. Az igazságtalanság, az emberi butaság és korlátoltság láttán. De van már bennem egy gát, és egy jól működő képesség, hogy felismerjem – legalább utólag, és tudjam azt mondani, hogy: bocsánat!