A hideg kegyelme

A legkisebb fiam, aki most 13. évét tapossa családom leglelkesebb tagja. Vele még lehet beszélni a lélek dolgairól. Komolyan veszi. Örülnék, ha legalább ő nyitva maradna. Mert a többiek becsukódtak.  Ezért jó szívvel olvasom fel neki cserkúti tapasztalásaimat. Amikor ahhoz a részhez értem, hogy a nap tüze éget, szűk szorosok előtt állok és forró sivatagok szélén, hirtelen belekérdezett: „és mi van a faggyal?”

És elgondolkoztam: tényleg: mi van a hideggel, a faggyal? Nos, úgy látom, hogy a Karabaksa Szellemi Út egy tüzes irányzat. Tüzesnek érzem benne a vizet is, a szelet is, a földet is. Hiszen a forró víz gőzzé válik, a levegő forróvá válik és a tűz alatt a föld is forróvá válik. Hol jelenik meg hát a hideg? Mert ott van, de mindig, mint enyhítő elem. A hideg víz az imakörökben, a hideg föld a kunyhóban, a hideg föld odakint, a hideg szellő, mely betódul a nyitott kunyhónyíláson. A hideg a kegyelem szimbóluma. És csak az egyik elem változatlan: a tűz. A tűz, ami lebont, megöl, és belőle születünk újjá.