A jó harag, avagy: mi kerül az életút-batyuba?

Medvék kibújtak, meg visszabújtak. És lesz talán, aki kint marad most már. Sosem lehessen azt előre tudni.

Valamit várok a másiktól, amit nekem  kellene meglépnem, szeretném, ha ilyen, vagy olyan lenne, végül is mindegy, csak az és olyan  ne legyen, amilyen eddig volt.

A különlegesség érzése, az ítélet, a düh, a gyűlölet, elválaszt a másik embertől, az egyedül való magány végül elkeserít. Főképp, ha a békám a forrás-kúton ül.

Mi az a nemzedék vagyunk, aki nem akar szenvedni. Nem akar annyit szenvedni, mint az előttünk járók. De sokat mér ránk mégis az élet. Elválásokat, amiket nem akarunk, energia vesztést, bűntudatot. Elvárjuk magunktól, hogy jobbak legyünk, mint „ők” voltak, az ősök és minden felmenőink. És teszünk úgy, mintha…

Hajlandóak vagyunk tanulni, olvasni, kurzusokra járni, igazán  megismerni a pszichénk működését, beilleszteni mindent az ok-okozati rendszerbe…

Ezért olyan értékes az ok nélkül való oldás…amit Cserkútpusztán, a téli elvonuláson  éreztem meg, s ami  tegnap is megtörtént valakivel. Az ok nélküli oldás. Az érzés van, és nem tudod miért…, de megtörténik.

Van választásunk: visszavesszük  a málhát, vagy végleg ott hagyjuk a kanyarban…

Van választásom: életem további részét folyamatos önkontrollal fogom  tölteni, vagy beengedem, megengedem a spontaneitást, ami által teret adok a szerelem érzésének.

Mert nem lehet úgy szerelemben lenni, hogy közben kontroll alatt tartom  magam.

Egy példa: „már majdnem beengedtem azt a férfit az életembe, amikor hirtelen világossá vált számomra, hogy apám személyiségének számomra elviselhetetlen aspektusát dominánsan hordozza. És amikor erre rájöttem, gyorsan  kiléptem a kapcsolatból.”

Igen. Ha igazán szerelmes lennél, spontán módon, ezt nem vetted volna észre. Hanem  szerettél volna ész nélkül. Aztán, amikor a biokémia takaréklángra vált, jöttek volna a nehézségek, konfliktusok. Amit te úgy kezeltél volna, ahogyan egy kamasz ezt kezelni tudja. Ez a csiki-csuki módszer. Hirtelen elmenekülsz, majd – mivel később éhes leszel és biztonságra vágysz - , visszatáncolsz. És inkább a konfliktusban élsz, semmint, hogy ki legyél lőve a világűrbe, elhagyatva és tehetetlenül.

Beütött a kérdés? „Mi történt 16 éves korodban?” Mert, ami akkor történt, és ahogyan az a helyzet érintett, az visszajön minden egyes későbbi helyzetben, amikor konfliktusba kerülsz. A partner hirtelen „apa” lesz a szemedben, akivel nem lehet megbirkózni, hiszen ki vagy szolgáltatva neki – mint kamasz.

Amikor eljön az idő, hogy el lehetne válni, leválni, és elmenni és vissza se nézni, akkor jól jön egy kis harag a szülők felé. Ami nem is kis harag. Egy ítélet, egy végítélet, amiatt, hogy nem azt kaptad, amire szükséged  lett volna. Különösen „hasznos”, ha a szülők nem akarnak elengedni. Mert fogják a kezed, ahelyett, hogy megáldanának, és azt mondanák: „egyet értünk azzal, hogy elszúrd!”

Amikor megáldjuk gyermekeinket, a fejükre tesszük a kezünket. Ez technikai kérdés. Ha a fejükre tesszük a kezünket, nem tudjuk fogni többé a kezüket. Ezért az áldás az elengedés szép kifejezési módja.

Ha szülőként huszon-harminc éve fogod a gyermeked kezét, semmi csoda nincs abban, ha lázadni fog folyamatosan. Te úgy látod majd, hogy állandóan vita van közöttetek, hogy rád támaszkodna mindenben, hogy csináld meg, végezd el, és oldd meg helyette, és azt várod, hogy szálljon már le végre rólad. De Te vagy az, aki nem áldod meg. Mégis, miben reménykedsz?

Az életünkben van néhány sors-forduló. Az egyik a születés és a kora csecsemő kor, a másik a kamaszkor…és van még persze néhány. A bizalom sámliját ekkor lehet kirúgni a gyerek alól a leghatékonyabban. S akkor felnőttként észrevesszük: „nem tudok bízni a páromban.” Ami persze nem őróla szól, a páromról, hanem csakis rólam, aki csalódtam a szüleimben, apámban, anyámban. És ezt a csalódást végül is nem sikerült a helyére tennem. Csak állok ott, és még mindig várok valamit. Ki, mit vár? Hogy támogasson tevőlegesen, vagy hogy ismerje el, hogy én egyedül és képes vagyok…vagyis: áldjon  már meg végre!

A konzerv-haragról. Mi, a „jobban akarjuk csinálni” nemzedék, gyakran  eltesszük befőttnek, konzervnek a haragunkat szüleink felé. Ám, hamar kiderül, hogy akkor elvágjuk a számunkra hasznos ajándékok vezetékét is. Így például, egy tartós harag az anya felé elzárja a leány  számára a női intuíció forráskútját (ráül a béka), és a lány sokat veszít így a nőiségének esszenciájából. Ezért fontos, hogy feltárjuk, kimondjuk a haragunkat, merjük vállalni, hogy mérhetetlen düh van bennünk – ugyanakkor, és pont e gesztus miatt-, elvész a mérgünk ereje. S kiderül, hogy a mumusnak hitt bűntudat sehol sincs, nem játszik. Mi viszont képesek leszünk kirepülni a fészekből.

Ha elmész, elutazol…mit raksz a táskádba? Csorba bögréket, életlen kést, vagy olyan cipőt, aminek levált a talpa? Nem. Mindenből a legjobbat visszük magunkkal, ami majd szolgálni tud bennünket, amíg azon a távoli úton vagyunk. (Például egy elvonuláson). Oly természetes ez!