A kapu túlsó oldalán

Már csak érted is megteszem, Anyu! Hogy ne legyen hiába, hogy értelmet nyerjen a te, s te általad mindannyiunk nehéz sorsa. Súlyos betegen látnok voltál. Tudtad, hogy az unokád kórházba megy, és aggódtál érte – és én semmit sem tudtam, mert nekem nem szólt senki. Mondtál egy meglátást az akkori párkapcsolatomra, ami nem tudom már szó szerint, hogy mi volt, de valamilyen általános érvényű meglátás, hogy az ember leánya mire figyeljen. Te is pontosan tudtad, hogy a bajodból már nem jössz ki jól. És én meg a diagnózisodból tudtam csak. Az utolsó napokban megnyílt ismét az elméd, és számot vetettél az életeddel. És én csak ültem ott döbbenten az ágyad mellet: honnan ugrott ki hirtelenjében ez a nagy tudatosságod? Amikor eljött a nap, és időd elérkezett a Folyó partjára, már nem tudtunk beszélgetni szavakkal. Csak én szóltam hozzád... És arra szóra mentén át, hogy „Anyukám! Annyira szeretlek!” És mivel én kísértelek órákon át ülve ágyad végénél, és nem voltak fájdalmas könnyek a szememben, a hatósági orvos elrendelte a boncolást – hátha… Megalázó volt számomra.

Már csak ezért is…és azért is, hogy sem én, sem a lányaim, sem a fiaim senki az utódaink közül, ne legyenek többé áldozatai annak, hogy megszakadt egy folyamat, a hagyomány, és a tudás kútját elzáró béka ugorjon le onnét! És értetek, akik keresitek a válaszokat a kérdéseitekre, nem értitek, hogy miért a sok rossz, a szenvedés, a belső kényszer.

 S miért jó odatartozni A Családhoz? Mert ha nem jelenik meg a válasz itt, majd megjelenik ott, egy másik helyzetben, egy másik szeren, egy másik környezetben..stb,

Felvirradt a csütörtök hajnal. Sátramat épp a felkelő nap fényébe állítottam fel, az ajtaja kelet felé tekintett, s én minden reggel fürödhettem az Újjászületés Fényében. Üres edény voltam. A csütörtöki nap történése volt a közös kunyhó. Hiszen volt női kunyhónk, Mesővel, volt férfi kunyhó Hollóval, és most jött a közös kunyhó Mesővel és Hollóval. Mielőtt még elmesélném az élményeimet, a közös kunyhóról, s hogy mi volt a kapun túl, visszatérek az időben, hogy meséljek a női kunyhóról.

Meső női kunyhójában sem fagyos épp a levegő, de gyakran van nyitva az ajtaja, és ezért cserébe órákat töltünk bent, a közös térben.  A női kunyhót nem szokta senki elhagyni, bár a lehetőség körönként itt is adott. Ez egészen érthető, mert bent szülünk és születünk, és bármelyik folyamatnak vagyunk is épp a részesei, a való életben sincs lehetőség elpucolni.

A női kunyhóban a nő a nőiségével találkozik, és mindazokkal az embertársaival, akikhez valaha köze volt. Kislányként, nőként, anyaként. Női minőségében illették, vagy jól, vagy romboló módon. Önmagunk női oldalával való találkozás mindig nehéz feladat, hiszen gyakran csak a férfihez képest tartjuk magunkat nőnek, s hiányzik valahogy belőlünk az Eredendő Nő képe. Nem is csoda tehát, hogy néhány nőtársunk fejében szöget ütött az új helyzet: pasi sehol. Részleteket nem mesélek, hiszen titkot képeznek, a magam dolgáról én rendelkezem, de mások titkát meg kell őriznem. Annyit azért elmondhatok, hogy a női kunyhóban jellemzően azok a vértestvéreim dőltek ki, akik a vegyes kunyhóban nem műveltek ilyesmit. (Legalább, amiben én is ott voltam, és ameddig tapasztalni volt módom.) Itt valahogy okafogyottá vált a „nekem kell erősnek lennem” hiedelem. Megbolydítva az érzékeny stabilitással bíró rendszert, melyben a nő úgy érzi, hogy neki egyedül kell húzni a szekeret, vagy többet tesz bele a férfinél, a férjénél a közösbe. Nem volt jelen a viszonyítási alap, a férfi, akihez képest, és aki mellett erősnek kell maradni.

A női kunyhót a férfiak készítették elő, és kísérték végig kívül maradva, szolgálva bennünket, nőket. Vacsorát is, szerető gondoskodást is kaptunk. Én szívesen hagytam magam kiszolgálni, hiszen nálunk, itthon minden nap részem van benne. Számomra természetes, hogy a férjem a kedvemet keresi, és a tenyerén hordoz.  És hogy nagyon finomakat főz. Az egy másik lapra tartozik, hogy a személyes szolgálatom mellett abból legtöbbször morgás van, ha a férfi dógát én végzem el nő létemre. Ilyenkor talán a csorbát szenvedett maskulin oldal emlékszik az első traumáira, amikor férfi mivoltát megkérdőjelezte, férfiasságában alkalmatlannak, inkompetensnek találta – legtöbbször valaki, aki fontos volt számára. Felettébb hülyén érzem magam ilyenkor. Most mit kell tenni, hogy jól csináljam? De nem ez a lényeg itt most, hanem az, hogy mi van a Kapun túl?

Mielőtt átmentem volna azon a bizonyos kapun, szorongva ácsorogtam a női kunyhó ajtajában. Hiszen most sem lesz másképpen: sötét lesz és nagyon meleg. A túlélésre gyúrtam. Már csak azért is, mert az utóbbi kunyhózáskor az első kör után elhagytam a „veszélyes zónát” – ami akkor pont nem is volt elviselhetetlen a számomra. Ez még Bugacon történt. És tudom, hogy azért, hogy mielőtt búcsút mondok a régi beidegződéseknek, még egyszer, és talán utoljára, átéljem a szégyen, a kudarc, a meg nem felelés és alkalmatlanság érzését, melyek egész életemet voltak hivatottak megkeseríteni. Mert minden tanítás, ha rálépek az Útra. Minden egyes lépés, minden szó, minden gondolat és érzés, történés hordoz valami új információt saját magamról. Egyébként most úgy látom, hogy az Út szakaszai a következők:

• Valami nagyon nincs rendben velem – köröttem
• Elég volt a gyötrődésből
• Rádöbbenek a saját valóságaimra (szép sorban)
• A legnyomasztóbbat előveszem (prioritások fontossága)
• Elhiszem, hogy van másik valóságom is
• Keresni kezdek egy másik valóságot, amit magamévá tehetek
• A lebontás fájdalmas időszaka
• Búcsú a régitől
• Nihil (és üres a hiánya is)
• Az Új beengedése
• Építkezés az Újban

Hasznosnak találom, ha van már egy tündérmesém arról, hogy milyen másik valóságot képzelek el magamnak a régi, megszokott, de felettébb romboló, kényelmetlen helyett. A tündérmesét nevezhetnénk célnak is. Tehát legyen egy célom. Nem baj, ha sokadszorra is elolvasva ezt a célt (mert leírni ér) irreálisnak találom. A dolgok közben alakulnak majd úgyis maguktól. Hisz minden ok egy újabb okozatot szül. Úgyhogy lehetek bátran irreális, ugyanakkor fel kell hagynom a tökéletesre való törekvéssel.

Ha van cél, mindig beválik az Úton a kérdés, hogy mi a következő lépés? Az én következő lépésem Cserkút végén az Erkölcs kártyája. És felismertem benne a fekete-fehér, igen-nem skatulyázásra való hajlandóságomat. És a Beidegződés további bontásának szükségességét, mely szerint kívülről beprogramozott sémák, illetve irányadó mértékek szerint tájékozódom arról, hogy mi a jó, az elfogadható, és mi a rossz, az elfogadhatatlan. A Karabaksa Szellemi Úton ezekre nem lesz szükségem. Sokkal inkább lesz szükségem arra, hogy beengedjem az ajtómon, ami kívülről jön, aztán a szemben lévő ablakon meg kiengedjem. A változást ugyanis nem én hozom a másik ember életében, hanem csak katalizálhatom azt. Jelen vagyok, és nem vagyok benne. Ezt egy nagy titoknak látom a sámáni úton. Nagyon finom rezgések, melyeket nem lehet zabolátlan tüzes energiákkal művelni. Ezért is tudom teljes szívemből elfogadni Hollónak azt az üzenetét, mely nekem szól, melyben az életfeladatomat határozta meg. Ez a feladat pedig számomra az általam érkező, nagy töltésű energiákkal való bánásmód elsajátítása. Hiszen nem ölni akarok, hanem gyógyítani. S ezért is… Anyámért is, Értetek is…alázattal és hajlandósággal tanulom szabályozni a bennem buzgó erőt.

E kis kitérő után, térek vissza a Félelem Kapuhoz, melyen szerdán éjjel szeretetben és megtartásban átkeltem – és ami odaát van,  már az Új Valóságomnak tűnik. És elmesélem, hogy mi van a Kapu másik oldalán.

Csütörtök este van tehát. A negyedik napunk. Felkészültünk a kunyhózásra. A tűz lassan leég. Felöltöttük kunyhó gúnyánkat, s álltunk az ajtóban. Az a helyzet, hogy érzés nélkül voltam jelen. Aztán arra füleltem, hogy hol marad a páni félelem, amit szerintem most le kellene győznöm, és egyfajta hősként, mégis bevonulni abba a hőségbe. De hiába füleltem, szimatoltam, a jól bevált félelem nem jelentkezett. Úgy álltam ott, mintha a pék előtt állnék hajnali hatkor, hogy friss kenyeret tehessek a családi asztalra.  Jó hasonlat! A pékségben is nagyon meleg van.

Alig akartam elhinni. Láttam a többiek szemében, testük tartásában a félelmet, és tudom, hogy mit éreztek, mert ki ismerné jobban, mint én, hogy milyen az, amikor rettegünk valamitől… Itt azonban nem segít semmi, csak ha van Jelenlét. Már tanultam. Nem vígasztalunk, nem lépjük át ezzel sem a másik határait, de lehetek józan, szelíd és megengedő. Lehetek jelen. Hisz a tanítás abban a pillanatban már történik, amikor odaálltál az ajtóba. Én meg, aki tegnap még az őrület szélén álltam, csak nézelődtem jobbra-balra. Meghaltam volna? Még arra is gondoltam, hogy ma biztos nem kapok semmit a kunyhótól, hiszen nem félek. Volt egy célom is: ki akarom ülni a végéig. Megvolt rá a jó okom. Ezért úgy kértem, hogy ne legbelül üljek. A harmadik voltam az ajtótól. Ez a „nekem szabad” Új Valóságához tartozik. Pontosan tudtam, hogy mire számíthatok, ami a forróságot és a gőz mértékét illeti. És felkészültem a rongyocskáimmal. Bevackoltam magam a helyemre, és nem vártam semmire. A kunyhó végül öt körös volt. És én ott ismét újjászülettem. Egészen csöppnyi magzat voltam, láttam a köldökzsinóromat, és tudtam, hogy anyukámmal egy vagyok. Nagy béke, és egység élmény volt a tapasztalásom. Ó, Istenem! Mennyire vágytam erre az érzésre! Kimondhatatlan hála kélt bennem a nyitott ajtóért, a hét kő helyett öt kőért, a szívtől szívig érő imádságokért, egy korty hűsítő vízért, a kihűlt rongyért, ami földön hevert, és köszönetet mondtam a társaimnak, akik előbb távoztak,  így készítve helyet a számomra, hogy eldőlhessek. Figyeltem testem érzeteit- legalábbis azt gondoltam, hogy figyelem. A jobb oldalam zsibbadni kezdett. Aztán szintén jobbról úgy éreztem, mintha légnyomás ért volna. A fülem is erősen bedugult. Nem hallottam jól, mit mondanak a többiek, csak ha elég hangos volt a szó. Igazából teljesen mindegy volt, hogy mi történik, mert én elutaztam oda, ahová eredendően tartozom. A köldökzsinórommal rákapcsolódva az anyai felmenők vonalára. Végre! Végre! Biztonságban vagyok!

A kunyhó végeztével előmásztam… és a többiről nem szeretnék beszélni. Maradjon az én dolgom. A célom azt volt, hogy megélhessem a félelem nélküliséget. És megtörtént a csoda! Köszönöm Nektek és magamnak! Hollónak , hogy jelenlétével, vezetésével megtartotta a teret ehhez a páratlan élményhez! Mesőnek, hogy mögé bújhattam, és érezhettem, hogy követem őt! Megtisztelő és felemelő állapot!

Másnap újabb kihívás elé néztünk: parázson járás. Még sosem voltam ilyen szeren. Megint füleltem, szimatoltam, vártam, mikor jön a félelem? De megint nem jött. Csak álltam ott, magamba figyelve, a tüzet bámulva, ahogyan parázzsá égett a fa, kóstolgattam melegét. A nehéz helyzetre adott reakcióm, mely szerint hülyéskedni kezdek, ha szorul a kapca, elmaradt. Nem beszélgettem senkivel, egyedül akartam lenni magammal. Ott tébláboltam le és fel, és vártam a többiekkel, hogy elhamvadjon a tűz. Egy nálam ifjabb leányt kértem meg, hogy fogadjon a másik oldalon. De aztán meggondoltam magam. Nekem most anyai erőre van szükségem, és aztán megköszönve az ifjú leánytársam hajlandóságát, egy tőlem idősebb nőtársamat kértem meg, hogy fogadjon engem. Ő előttem ment át a parázson. És amikor én odaálltam, már el is tűnt a csoportban. Egy kicsit vártam rá, aztán megkértem Hollót, hogy álljon be fogadni engem. Jött is a lelkem, szíve minden melegével…de nekem csak nem jött az érzés, hogy átkeljek. Aztán leengedtem a karom, és mondtam: „nem megy.” Elhagytam a helyet, és elpityeredtem. Lassan mindenki átment, volt, aki kétszer is. Akkor volt pár másodpercem, hogy újra próbálkozzam. És mentem. Elhaladtam Holló előtt. Üvölthetek egy nagyot? – kérdeztem. Ééésss…megkaptam az engedélyt. Fogadó anyám még mindig nem volt a helyén. Intettem neki, hogy jöjjön. Akkor odalépett az a gyönyörű, örök nő, és kitárta a karjait. Én pedig az égre üvöltöttem egy jó nagyot, és még akkor is üvöltöttem, amikor átkeltem a parázson. Az érzés páratlan élmény volt! Nem a „megcsináltam” érzése, mert arra, akkor egyáltalán nem gondoltam. A lényeg ebben a fogadásom volt. Hogy ő és mindenki örült nekem.

Nagy boldogan caplattam a sátramhoz. Egy vértestvérem a semmiből elém toppant az ösvényen. „Jó, hogy találkozunk” – mondta. Akartam valamit mondani. Hallgatom – válaszoltam. „Tudod, az volt a legnagyszerűbb ebben a történésben, hogy megint átélted a csalódást, hogy anyukád nem vár a másik oldalon. És te mégis, újra elindultál. És átmentél. Ez volt ebben a csodálatos!” Teljesen le voltam döbbenve. Ha nem mondja, talán sosem jut eszembe ez az összefüggés.

Most már bátran és büszkén vállalom, hogy megcsináltam. Nem csak azt, hogy átkeltem az izzó parázson, hanem azt is, hogy a csalódottságom ellenére, újra nekivágtam. Hogy tudtam csak annyit mondani: „Hát nem voltál ott.” És semmi dráma. Hát kioltódott!

Vissza kell térnem, meg kell érkeznem a jelen való életembe. Még nem tudom, mi lesz holnap, az ezer dolgom közül melyiket veszem elő. Egy biztos: fizikai munka kell. Itt a kert! Valóságos dzsumandzsi. Elsőként lenyírom a füvet. Aztán, majd a többi jön magától.

Szívből remélem, hogy a soraim között is volt mit olvasni! Hogy hozzátehettem valamit az utatokhoz, vagy általa közelebb kerültetek az első lépés lehetőségéhez! És ne feledjétek, hogy mennyire fontos minden úton járónak egy saját tündérmese!

Mindenkinek, minden jót kívánok! Remélem, hamarosan újra találkozunk!