A kompromisszum új arca

Van egy érdekes témám mára: a kompromisszumról való elmélkedés. Erre a nagyon nehezen leírható szóra kerestem volna egy másik, egyszerűbb kifejezést, ami magyarabb. Mondjuk megegyezés. A kompromisszum mögött azonban még más felhang is van: az engedményezés. Így, ha meg akarjuk határozni, mit is jelent ez a szó valójában, a leghelyesebb, ha azt mondjuk: engedményekkel járó megegyezés.

Engedmények és megegyezés nélkül nem lehet a párkapcsolatot egyensúlyi helyzetében megtartani. Minden egyéb kitérőt most elhagynék, mint: hogy miért és hogyan jutottunk nehéz helyzetbe, mi mai emberek, reproduktív korszakunk elején, közepén, vége fele. Csak a kompromisszumot járom körbe.

Egy régi kedves ismerősöm sokszor panaszkodott, hogy elmúlt kapcsolatában számtalan kompromisszumot kellett kössön, és mégis úgy érezte, hogy a kapcsolat egyensúlya sosem állt be. A beszélgetés során megfogalmazódott bennem, hogy az engedményekkel járó megegyezés szándéka szerint lehet áldozat a részünkről, melyet tekinthetünk veszteségként, és megélhetünk feltétel nélküli ajándékként, melyet mi teszünk a kapcsolat asztalára. És lehet szándéka szerint adok-kapok jellegű, de akkor már sérül a szeretet elve, és elhomályosulhat, hogy a kapcsolatért teszek és nem a másik féle javára. Ha az ember azon kapja magát, hogy rendre olyan kompromisszumot köt, melynek az eredménye az, hogy vesztes félnek érzi magát, akkor nem magával a kompromisszummal van a gond. Valami mással van a probléma. Vagy valaki mással. A legnehezebb ilyenkor szembe nézni azzal, hogy az „ok én vagyok”.

Minden helyzet előtt hozunk egy döntést. Akár tudatában vagyunk ennek, akár nem. És ennek következményeként engedményezünk, illetve nem.  A „nem” az itt egy fontos elem. Ha valaki megrögzött konfliktuskerülő, akkor a nem kimondása nagyon nagy falat lesz, és törekedni fog arra, hogy elkerülje annak kimondását. Sokszor megteszi ezt, és utólag azt fogja hazudni magának, hogy „rengeteg kompromisszumot kötöttem”.

A párkapcsolatot egyenrangú felek, közös elhatározásukból kötik. Ezt azonban sokat elfelejtik az idő haladtával. A szerelem idején ugyanis mindig egyenrangúnak érezzük magunkat a másikkal. A hormonok azonban elcsitulnak, és újra előtörnek bennünk saját belső válságaink, rogyadozó értékrendünk, ön-alul-értékelési hajlamaink. A lapokat ekkor osztják a játékosok között. A másik fél így lesz domináns, mi meg a konfliktuskerülő áldozatok szerepében pózolhatunk – akár egy egész életen át. Tehát így „vagyok én az ok”.

A konfliktuskerülő áldozat által kötött hamis kompromisszumok csak veszteségként jelentkezhetnek a könyvelésben.

A kapcsolat másik halálos ítélete a következetesség. Nézzük, mi van abban az esetben, ha a domináns fél oldaláról nézzük az esetet? A domináns fél akkor vét az engedményekkel járó megegyezésben, ha a kimondott „nem” az utolsó szó. Minden csatát meg fog így nyerni, végül azonban elveszíti a háborút.

Tehát az egyik fél állandó veszteségeket könyvel el, a másik fél pedig állandó nyereséget. A kapcsolat azonban nem részesedik a nyereségből. Mert a domináns fél sosem engedményez, és, mert a sajnálatra méltó, szegény vesztes fél pedig mindig be akarja hajtani a másikon, hogy engedett. Márpedig a feltételekhez kötött kompromisszum nem egyéb, mint egy nagy kupac, gőzölgő lószar. Hamis, elvárásokon alapuló kihívás a másik fél számára, aminek nem is lehet megfelelni.

Korábban azt gondoltam, hogy létezik olyan, hogy „élhető kompromisszum”. Ma úgy gondolom, hogy ez képzavar. A megegyezésre való hajlandóság önmagában nem skatulyázható be semmilyen jelző mögé. Hanem úgy kell közelíteni a témához, hogy először döntsek, aztán mondjak igent, vagy mondjak nemet, de a nem ne legyen a végső szó. Ha az élhető párkapcsolatért dolgoznánk, az sokkal jobb lenne. Mert az élhető kompromisszumokért nem nagyon érdemes.

„Én vagyok az ok”. Miben, hogyan? Például, nem merek, nem tudok nemet mondani. Így azonban az igenem is súlytalanná válik. A domináns fél, akinek fontosabb a dominanciája, mint maga a kapcsolat, majd bolond lenne nem élni ezzel a tálcán kínált lehetősséggel. Ellenkezőleg: egy jó darabig abban az illúzióban él, hogy nagyszerű kapcsolatban van, hiszen, azt tesz, amihez csak kedve van.

Éppen ezért, hatalmas tasli neki, amikor az alárendelt fél kilép a kapcsolatból. De az már egy másik történet.