A párom miért nem?

Szerintem felettébb csodálatos dolgok történnek velem mostanában. Lassan kezdek hozzá szokni, hogy időnként a hetedik pokol fenekét kell megjárnom lelkileg, és közben bizakodom és várom azt a bizonyos fényt az alagút végén – ami nem a gyorsvonat.

A cikkem címe: A párom miért nem?

Elsősorban azoknak mesélek most, akik ebből az elharapott címből, vagy a tartalomból hirtelen ráismernek saját helyzetükre. Kimondott, vagy még ki nem mondott kérdéseikre. Azokhoz az Úton, Ösvényen  Járókhoz, akik párkapcsolatban élnek, és párjuk nem járja azt az utat, melyet ők járnak. Kiknek párja a zenére nem azt a táncot járja,  és sok formának más a jelentése számára, mint nekik – az Úton Járóknak. Nekik fogom elmesélni most azt, hogy mi lett a vergődéseim eredménye. 

Párkapcsolataim során többször megélhettem azt az érzést, hogy párom nem is igazán érti, hogy miről beszélek, vagy hevesen elutasítja, esetleg azért, mert félelmet kelt benne…vagy közönyt mutat – ugyanebből az okból.

Többnyire nők vagyunk ebben a cipőben, mivel az összes lelket mozgató rendezvényen többségben vagyunk. Hamarabb is tudunk elindulni az érzelmeink mentén befelé és lefelé, és ilyenkor tiszta szerencse az, hogy még nem felejtettünk el igazán sírni. Aztán, amikor az ember lánya alaposan kimosódik, mondjuk egy elvonuláson, akkor – mit tehetne egyebet? – haza viszi az élményeit, tanulságait, és beszélni kezd róla. Így történt ez velem is. Aztán a fogadtatás ugye, férjenként változott, neveltetéstől függően. Hogy volt-e gyerekszoba, vagy nem volt.

Egész eddigi életemet meghatározta ez a dinamika: változtassuk meg Emilt, Bélát, Gézát!  Mindegy, hogy hívják, a lényeg, hogy e törekvésem csupa jó szándékon alapult.  Aztán finomodott bennem a megváltó –roham. Mert szépen rájöttem, hogy ez így kívülről nem fog menni.  Vagy van valakiben erre belső késztetés, vagy nincs. És ha nincs, akkor kívülről nem lehet beletölteni.

Mostanra egész biztos, hogy a házasságaim mégsem emiatt mentek tönkre. Mármint, hogy a párjaimban nem volt belső késztetés. Nem volt, és most sincs. Mindannyian úgy boldogulnak az életben, ahogy tudnak, s én magam is. Volt párjaim a racionális világban sokra vitték, ám emocionálisan közben alig, vagy semmit sem tudtak előre haladni. Nem hozzám képest , hanem általában. Tizenévek távlatából még mindig ugyanazokat a válaszokat adják az élet nagy kérdéseire: egyik sumákol, a másik kiabál. Ez a választék.

Szóval az első hibás vélekedésem az volt, hogy a házasságunk profán problémái, elakadásai nem kerültek megoldásra a profán szinten,  és valami szentséges szinten akartam volna megoldani ezeket – jellemzően egymagam.  Valami csodára vártam, hogy minden kerüljön a helyére magától, és akkor minden jó lesz. Nem kell egyebet tenni, csak járni a lelki utat, oszt jóság van.  Természetesen behaltak a törekvéseim. És a házasságaim profán szinten mentek tönkre, anélkül, hogy valaha is átéltük volna lelki szinten az együtt rezdülést. 

Az sem kőbe vésett törvény többé számomra, hogy  útját nem járó emberrel nem lehet együtt élni. Mert a nem-járásnak is vannak bizony fokozatai.  Valóban el kell azon gondolkodni, hogy ha együtt élünk valakivel, aki csinál magának egy csomó bajt, ami az önreflexió teljes vagy részleges hiányából származik, mindig meghazudja magának a dolgokat, helyzeteket, akkor mi az, amiért én is felelősséggel tartozom ez ügyben, és mennyi támasztást tudok adni ahhoz, hogy a párom valahogy túlélje ezeket a helyzeteket? Már, ha igazán fontos nekem a szeretett személy.  Mivel megakadályozni nem tudtam, meg nem is tisztem, akkor marad-e a kapcsolódási felületünk a puszta jelenlét? A kapcsolat az egy olyan állatfaj, hogy akkor van vége, amikor az utolsó kapcsolódási felület is semmivé válik.

Éppen ezért, pontosan látnom kell, hogy mi az, amiről beszélgetni tudunk, magyarul: van-e közös témánk? Vannak-e közös ismerőseink? Van-e intimitás az életünkben? Tudjuk-e jól érezni magunkat egymással közös programjainkon? Egyáltalán: van-e közös programunk, amikor csak egymás számára vagyunk?  A kapcsolatunk mélységét ezek a pontok sokkal jobban jellemzik, mint az, hogy az egyikünk vallásos, valami spiri utat jár, a másikunk meg ateista, és nincs is igazi rálátása a saját életére. Itt van számunkra a kihívás: az egymás elfogadása és a tolerancia. Sajnos a történet még sem ilyen egyszerű. Kicsit lentebb le fogom írni, hogy milyen károkat tudunk egymásnak okozni, ha nem ébredünk fel a saját álmunkból? Ha a saját gondolat-, és érzésvilágunk zombijaként éljük az életünket.

A hozzáállásom, miszerint mindenben a tökéletesre törekszem, és embertársamban is azt keresem, komoly válságba sodorta mostani párkapcsolatomat is. És csak a jó Isten szava, meg a párom türelme mentett meg bennünket az elszakadástól.  Hosszú ideig várt rám, hogy megszülessen bennem az új irány.

És ez az irány pedig az, hogy az én nem-spiri párom dolga a párkapcsolatunkban a földön tartani engem. Mielőtt elszállok a nagy büdös rózsaszín felhők fölé. Ő képviseli a racionálisat, a hétköznapit, a földet, a földelést.  Hozzá térek vissza a „magasságaimból”. És én dolgozom azon, hogy az életünk színei meg ne fakuljanak. Nagyon fontos alapokat kaptam ma Belső Hangomtól. Az a feladatunk, hogy megteremtsük az élő kapcsolódási felületeinket a hétköznapiban is. Kell találnunk témákat, barátokat, programokat, felüdülést – együtt. És amikor együtt vagyunk, akkor ezekről a témákról beszélgetünk. És én sem hozom be a saját munkaügyeimet, és nem tekintem őt szupervizoromnak, és nekem sem kell képzett akusztikussá válnom (már így is többet tudok az elegendőnél.)

Tehát az a kérdés, hogy mit tudunk adni egymásnak, és a nekünk szánt adományból mit tudunk egymástól elfogadni. Ha semmit, akkor el kell gondolkoznom azon, hogy miért is nincs már bennem hála és bizalom, és meg is kérdezem, hogy „szerinted miért nincs bennem”?

Egy kedves barátnőm egyszer azt mondta nekem: „boldog a te párod, mert rajtad keresztül, a nőn keresztül ismerkedett meg  Pál  Ferenc atya tanításaival. Mert minden férfi boldog, aki a nőjén keresztül kerül közelebb önvalójához, s nem egyedül való, saját kínjában.”

Páratlanul szép gondolat volt ez az én barátosnémtól. Gondoltam, megosztom veletek is.

És oly sok minden változott bennem, hogy el sem tudom mondani. És azt hiszem, minden párnak ott a feladat, hogy megtalálja újra, és mindig életben tartsa a közös kapcsolódási felületet.

Semmivel nincsenek jobb helyzetben azok a párok, akik mindketten Úton Járók. Esetleg mindketten terápiát is folytatnak. Nekik is ott a kihívás: miről fognak a vacsoraasztalnál beszélgetni? Mert, ha a munkájukról beszélgetnek mindig, akkor ők is megvették a jegyet a Párkapcsolat kiégése című drámára.  Bárki, aki az összes csip-csup, valamint szörnyen fontos ügyet, rosszabb esetben azok által kiváltott negatív hatásait hazaviszi a munkahelyéről a családba.

A beesett arcot, a hallgatagságot, az idegességet és a félrevonulást szoktuk ilyenkor produkálni, amikor hazatérünk. A másik riadtan kérdezi: „valami baj van?” A válasz ennyi: „nincs”. És becsukódik a bagolyvár ajtaja, melyet köznyelven dolgozó szobának, vagy műhelynek hívnak. Haza vitted a bajod? Haza. Minden nap viszel haza ilyesmit? Vagy egy héten többször- az öt munkanapon? Csendben elvonulsz, vagy az egész család állandóan a munkáddal kapcsolatos problémáidat hallgatja? Igazán szereted őket, vagy csak használod? Ilyen és hasonló kérdések merülnek fel bennem ezen, életből vett  történet kapcsán.

Ezzel a kis hirtelen jött életképpel bele is ástam magam a hétköznapiság ilyen módon elsivárosodott mivoltába. Itt élesen kirajzolódik, mennyire fog hiányozni egy idő után az önreflexióra való belső késztetés, valamint a belülről fakadó vágy, hogy megváltoztassak magamban valamit, ami nem szolgál engem, sőt, egyenesen a káromra van. Nem csak engem pusztít, hanem az egész párkapcsolatomat, a családomat zúzza szét alapjaiban (csakcsupán).

Magamnak mondom legfőképp: a legegyszerűbb mindent széttiporni. Ha ott a kötődési probléma az életemben, akkor "üss, vagy fuss!"  És ha kapok hozzá még néhány lájkot is, akkor akár hitelesnek is tűnhet a VAKVÁGÁNY.

A mi feladatunk megtalálni a kapcsolatunkban, ami összeköt, és megjavítani, ami elválaszthat bennünket egymástól. Nincs értelme erőszakoskodni, erővel megváltani, kényszeríteni bárkit arra, hogy ébredjen már fel. És igen, történnek néha csodák, de a varázspálca nem a mi kezünkben van.

Áldás!