A remény neve Mónika
Páll Mónika
Nem is tudtam, hogy a világon van az Örök Nő, akit így hívnak: Páll Mónika. Mindössze 28 esztendős és agydaganata van. Ha nem rákos, akkor is nagy bajban van. Nem csak ifjúsága miatt hátborzongató e hír, hanem azért is, mert Mónika állítólag egy hihetetlenül pozitív személyiség. Kétségbeejtő, hogy neki, akinek látszólag alaptermészete a vidámság és a jelenlét, a fejében az élettel össze nem egyeztethető szövetállomány indul szaporodásnak. Akkor mire számítsak én, vagy sok-sok millió szorongó ember, akiknek a feje telis-tele van destruáló gondolatokkal és aggodalommal?
Íme, a kínai medicina így ír az agyban kialakuló tumorok lelki hátteréről:
Kevés esély van rá, hogy megtudom valaha is, vajon ez a rokonszenves, gömbölyű arc a nagy barna szemeivel csak álarcot visel, amikor a világban van, és este, otthon a párnájába temeti könnyes szemeit….És azt sem fogom megtudni soha, hogy mennyit lógott a mobil telefon a fülén. Vajon eme elmés szerkezetet a párnája alatt, a feje közelében tartotta, amikor aludni tért? Esetleg egy nagyfeszültségű villanyos vezeték alatt van az otthona? Nem mintha számítana az ő gyógyulása szempontjából, hogy mit tudok én meg róla, hogy tudom-e én ezeket. Csak az ember ilyenkor ösztönösen szeretné magát megkímélni ezektől a súlyos nyavalyáktól, és azt hiszi, hogy más kárán okulva megvédheti magát. Én is azt hiszem. Mondd, hogy Te nem!
Pál Feri atya tanítása jut eszembe, abból az alkalomból, amikor a gyógyíthatatlan betegekkel töltött idejéről beszél. A vastüdősökről, akiknek élete a gépeken múlik; akik élete az egészségesek számára látszólag értelmetlen. Anyukám jut eszembe, akinek ugyan nem volt agydaganata, de volt teljes idegrendszeri leépülése, mely hosszú, 11 évig tartó folyamat volt. Leépült a rendszer, melyen keresztül a bemenő információk emlékezetként raktározódnak. És nem volt gyógymód – pénzért sem.
Amikor a média belép egy ember tragédiájába, hogy minél szélesebb körben ismertté tegye egy embertársunk sorsát…Jó ötlet. Pláne, ha van hozzá egy ilyen gyönyörű arc. Egy gömbölyded forma. Sokkal inkább szerencsés, mint egy rettenetesen lesoványodott, kopasz fej látványa. És mi, az együtt érző emberek természetesen segítünk, ahogyan erőnkből telik. Hiszen sosem voltunk fukarok, mindig is segítettünk egymáson, ha szükség volt rá. És most szükség van rá. Mert Mónika reménnyel teli, és az élete nagyon fontos számára. Összeadjuk tehát a pénzt, még sokkal többet is, mint amennyire most szükség lenne hirtelen.
De mi, akik nem kirándulgatunk különböző kórházak onkológiai osztályain, nekünk fogalmunk sincs arról, hogy hány ember ül most is ott – várva a kezelésére – akiknek szintén nagyon fontos a saját élete. Nekik talán nincsen küldetés tudatuk, nem voltak, és sosem lesznek közszereplők, egyszerűen csak élni szeretnének: gyerekek, anyák és apák, nagymamák és nagypapák, és olyanok is, akiknek senkijük sincsen. Nem keresnek és nem is találnak alternatív gyógymódokat, marad tehát a műtét, kemo és a sugárkezelés, és annak minden testi kínja. Ha ez a kezelés, amiben Mónika hisz, valóban megmenthetné őt, megmenthetne másokat is. Csak ők, a „mások” nem fognak, vagy sokkal később fognak erről tudni – ha valaha is fognak róla értesülni egyáltalán. De akkor sem lesz rá kétmillió forintjuk a tarcsiban. És vajon a társadalom figyelmét meddig lehet terhelni? Ha minden nap lenne egy újságcikk valakinek a sorsáról, betegségéről, vajon meddig figyelnének oda az emberek? Azt hiszem, nem sokáig. A mindennapok szürke történéseibe süllyedne, s nem lenne többé hírértéke, szenzáció-színe.
Szívesen hiszek abban, hogy Mónika meggyógyulhat. Az utolsó percig, amíg él! Nem az ő bűne, hogy a világ olyan, amilyen, hogy egyáltalán nem egyenlő eséllyel indulunk a futóversenyen, az élet-halál harcainkban.
Igen, kopogtassunk, és ajtót nyitnak majd! Kérjünk, és kapunk! Sokan előbb eltávoznak közülünk, mint ő…aztán elmegy ő is…és végül elmegy a maradék.
És az is biztos, hogy ott fenn, abban az országban, nem azt fogják kérdezni: „aztán meddig éltél fiam?”Hanem azt, hogy „hogyan” éltél?
Mónika! Isten lelke rajtad!