A sebzett gyermek kitör...
Egy nap, amikor nem történik semmi érdemleges, csak van az ember, mint kutyán a bolha. Amikor kint indokolatlan mennyiségben a lehullott eső szanaszét hever kisebb pocsolyákban, a legjobb idő arra, hogy semmire se gondoljunk. Gondolná az ember. Közben azonban az a valóságos helyzet, hogy ezer hatás érte az elmémet. Körömreszelgetés közben egy magyar láma előadását hallgattam meg, aki a karma értelmét, feladatát határozta meg számunkra, és megannyi értékes információval szolgált arról, hogy az egész életünk miért is illúzió. Ő pediglen a saját illúziójában él, mely szerint ő védelem alatt áll, mert a karmája meg sem engedi neki, hogy felszálljon egy olyan repülőgépre, amely le fog zuhanni. Akkor mindjárt azt gondoltam magamban, hogy lám, a láma is csak a saját tyúkszaros életét félti. További ellentmondásokkal is találkoztam. A karmát úgy magyarázta, hogy az egy eszköz, hogy az egyensúlyt visszaállítsa az Univerzumban. Ezért vannak a nagy természeti katasztrófák is, a tömeg méretű drámák, hogy megállásra kényszerítsék az emberiséget abban, amit tesz, és ami felé halad. Viszont Tibetben sok szerzetes folyamatosan imádkozik azért, hogy ezek a katasztrófák elkerüljenek bennünket….és akkor csak mosolygott a láma. Ugyanakkor azt is elmondta, hogy a tibeti hierarchiában a Karmapa a legerősebb. Ebből én azt a konzekvenciát vontam le, hogy az ember akár mit ügyeskedik, az Univerzum mindig egyensúlyra törekszik, és kiegyenlíti rendezetlen sorait. Ezért egy katasztrófa lehet szükséges, de nem rossz és nem jó, hanem csak van.
Pacér József lámával rögzített interjú teljes terjedelmében itt tekinthető meg:
indavideo.hu/video/Show_es_Bors_-_A_Lama_a_karmarol_es_mas_fontos_dolgokrol_beszel
Ez a kis videó már elég indok ahhoz, hogy gondolkodni kezdjek. Nem időztem itt sokáig fejemmel, mert máris jött a befejezetlen Pál Feri alkalom. A végét, ahol a házastársak neurotikus allergiájáról beszél, szerintem négyszer biztosan meghallgattam. Jaj, de nagyon is van közöm hozzá! Kilenc év az életemből!
Na, ezt elmesélem. Dőlj hátra, mert hosszú lesz! Minden az apámnál kezdődik ebben az egész drámámban. Ahogyan Feri atya beszélt, egyre inkább mentem vissza az időben, egészen kicsi leány koromig. Négy éves vagyok. Apu üvölt, én pedig nagyon félek. Nem csak most. Máskor is, gyakran. Szeretnék közel menni hozzá, de jobban félek, minthogy megtenném. Nem szereti, ha én üvöltök, vagy toporzékolok. Olyankor mindig bebizonyítja, hogy ő a hangosabb. Csak az anyukámat akarom, ő szeret engem. Hozzá lehet bújni. Éjjel, amikor félek a sötétben az árnyaktól, vagy ha villámlik, mennydörög. Anyu szeret, apu nem.
Később közelebb kerültünk egymáshoz apámmal. Vele nagyon jól lehetett játszani. De sosem tudhattam, mikor csap le megint haragos villáma rám, így továbbra is tartottam tőle. Amikor felnőttem (mondjuk), én nem vágytam karrierre, én családot akartam. Egy olyan fiút választottam, akitől nem kellett félni, mert mindig úgy éreztem, hogy én vagyok az „erősebb”. Összeházasodtunk. Soha nem volt vita közöttünk az együtt eltöltött öt esztendő alatt, sosem volt kiabálás. Ő azonban nem tudott felnőni mellettem, és aztán elváltunk.
Öt év, egy újabb ciklus, ami alatt egyedül neveltem a két gyermekünket. Az ötödik évben megismerkedtem egy emberrel, akihez aztán feleségül mentem. Ebben a kapcsolatban ő volt az erősebb: leválasztotta rólam anyámat, aki nem ébredt fel szülői álmából, amikor annak ott lett volna az ideje. Távol tartotta az első férjemet és ezekben a távol tartásokban nagyon messzire ment. Az ordítás és düh kitűnő eszköz volt ehhez. Én egyre gyengébbnek éreztem magam, és igazán fogalmam sem volt, hol van a helyem ebben a káoszban. Ma is érzem a gyomorgörcsöt, amit akkor éreztem, ezelőtt sok évvel, ha megcsörrent a kulcs a zárban. Messzire elkerültem a társaságát. A munkába menekültem, és a kicsi gyerekeim gondozásába. Mert az enyéimet nem volt szabad nagyon szeretni. Hát így volt, mit csináljak? De nem a drámám itt a lényeg! Hanem a neurotikus allergia. A kulcs a zárban = gyomorgörcs. Sokszor felrobbant bennem a bomba. Ahogyan Feri atya is tanította: a sebzett gyermek most kitör! Most megmutatja, hogy ezt nem lehet vele megtenni! A sebzett gyermeki én által vezérelt felnőtt én elmenekült. Többször is. Hol két napra, hol fél évre. Aztán, egy napon…örökre.
A tanításban is ezt a két példát említi Feri atya: vagy dühöng a sebzett gyermek, a felnőttben, vagy elmenekül.
Válásunk után hazajöttem apámhoz, aki akkor már nagy idős volt, és bár még mindig előszeretettel dühöngött minden apróságon, már nem láttam őt olyan hatalmasnak. Sokszor szembeszálltam vele és megmondtam neki a magamét. Ilyenkor durcásan visszavonult (mint egy kisgyermek) és bosszúból képes volt napokig nem enni a főzömből. Aztán egyszer csak éhes lett. És ezt a játékot játszottuk másfél évig. Aztán meghalt szegény. A nagy elégtételt akkor éreztem, amikor egyik veszekedésünk alkalmával megismételte a már oly sokszor elkiáltott átkot: „olyan rossz természeted van, hogy soha, senki nem fog melletted megmaradni.” Akkor belekiáltottam az arcába, hogy ennél nagyobb fájdalmat nem okozhatott volna nekem soha, és nagyon örülnék, ha a saját elcseszett életét nem akarná mindenáron rám lőcsölni. Nem vagyok eme hőstettemre büszke, sőt, nagyon sajnálom, hogy ide jutottam. Egyfelől a sebzett gyermek kitört, másfelől a sebzett felnőtt még jobban összetört. Elég lett volna csak annyit mondani: nagyon megbántottál, apu! És azzal elmenni balra. De kérdés, hogy meggyógyulhatott volna a bennem élő sebzett gyermeki én, ha nem török ki? Persze, jobb lett volna valamilyen terápiás ülésen. Ez így egy valódi dráma volt mindkettőnknek. Nagyon nehéz volt elhordozni.
Apuval való kapcsolatomban sem tudtunk eljutni az együttműködésig, mert apu állapota rohamosan romlott, végül ágynak esett, s halála napjáig fel sem kelt onnan többet. Halála után bűntudatom az egekig csapott fel, azt hiszem idegileg összeomlottam. Azóta hallucinálok, bár teljesen tudatában vagyok annak, amikor egy másik tudati mezőben tartózkodom. Ebből az összeroppanásból egy szellemgyógyász kapart ki egy terápiás ülésen. A történet nagyon egyszerű volt. Az volt a feladat, hogy bocsássak meg apámnak. Nem volt bennem túl nagy a hajlandóság, így a „szakértő székébe” ültem, ahol mérlegelnem kellett: vagy megbocsájtok, vagy akár életem végéig hurcoltam a bűntudatomat és a szívritmus zavaromat, fűszerezve pánikrohamokkal. Az előbbi mellett döntöttem. Mondanom sem kell, hogy állapotom rohamosan javult. Végül, mondhatni, meg is gyógyultam.
A november 25-i Pál Feri alkalomban a házastársak között felbukkanó neurotikus allergia okainak feltárásáról és annak lehetséges kezelési módjairól tanulhattunk. A sebzett gyermek kitörni készül, hogy meggyógyítsa önmagát. Emlékszem, a családfelállításban ez volt a gyógyító mondat: „apa, kérlek!”. Csak ennyi, semmi több. Nem volt helyes, ha jött a dühkitörés. Talán azért sem, hiszen ennek mellékhatása egy nagyon súlyos bűntudat, mely később neurotikussá válik: „rossz voltam, én nem lehetek boldog.” Bonyolult az emberi psziché, de bármelyik oldalról akarnánk kezelni, az indulatoknak megvan a maga helye és ideje. Nekem a menekülés ott volt, a dühroham ott volt, a bűntudat enyém volt. Nos, ezek megvoltak, most csend van bennem.
Nekem ezt adja Pál Feri tanítása. Egy nagy, belső utazást, visszafelé. Persze, buddhista módon nézve a világot, a drámáink a saját elménk által teremtett valóság-illúziók. Csak az itt és most, ami van. Még nagyon keveset tudok a buddhizmusról, mondhatni, semmit. Talán ezért is érzem azt, hogy ez nekem mint információ nagyon kevés. Hiszen minden mindennel összefügg. A múltam már nem van, vagyis nincs, de hatást gyakorol a jelenemre. Már a múltamban megteremtettem a jelenemet és most teremtem a jövőmet. Itt és most a jelenben még mindig a múltamat értegetem. Annak érdekében, hogy a jelenemet élhessem. Ez az én utam.
Ehhez nyújtanak kézzelfogható segítséget ezek a keddi alkalmak. Ajánlom szeretettel!
www.palferi.hu/hanganyagok/2014-2015
A neurotikus allergiáról bővebben a 2014.11.25-i alkalomban lehet tanulni.