A vadállat, a préda és a herceg lóval
Mindig ez az átkozott kisstílűség! Való igaz, a hátam teljesen nyugalomban van, de a nyirokcsomók a torkomban, s lejjebb…hát mit ne mondjak? Cefetül fájnak! Az elhallgatott szó, a verbális fojtogatás helye a testemen, ahogyan nyílik meg a föld mélye…néha úgy érzem, mindjárt körbe ér, és megszorítja a nyakam. A hely, ahol beáramlik az éltető levegő, a táplálék lecsusszan, hogy életben tarthassam magam…beszűkült. Csak figyelem, hogyan gurgulázik a gombóc a torkomban. Legközelebb nem leszek magammal ennyire piti! Egészséget fogok kérni! Úgyis, mint: egész-séget.
Aki kér, az kap. Faktum ez már az életemben, mely a maga lomha módján alakul át nappalok és éjszakák egyhangú monotóniájából a csodák palotájává. Valamikor elfelejtettem, hogyan kell kérni, és már csak hisztizni tudtam. Például egy piros, kerekes telefonért, ami oly csábítóan hívogatott a trafik kirakatában. Egy piros telefon a másik három mellé, melyek már otthon voltak a játékos bőröndömben. Persze, hogy nem kaptam meg! Anya mégis csak tudott nemet mondani. Ahogy az életem sorának eseményei alattomosan kifejlesztették bennem az alkalmatlanság és érdemtelenség destruáló énképét, egészen elfelejtettem kérni. Már nem is hisztiztem. Megadóan tűrtem és nem voltak igazi vágyaim. Ha valami mégis nagyon szükséges volt, akkor sem kértem, hanem ismét hisztiztem. De akkor már harminc pár éves voltam, és a második házasságomat tapostam. Az alkalmatlanság és érdemtelenség mellé kifejlesztettem magamban egy harmadik képet is: a meg nem értettséget. Ezzel teljes volt a repertoárom.
Sok évig áltattam magam azzal – válásom után -, hogy a férjem egy agresszív őstulok volt, akivel képtelenség lett volna leélni egy életet. Pál Feri atya előadásait hallgatva azonban rájöttem, hogy házasságunk nem egyéb volt, mint lelkileg sérült emberek szimbiózisa, akik képtelenek voltak egymást megtartani, nemhogy felemelni egy magasabb létszintre. Megszületett bennem a megbocsájtás érzése, ehhez pedig most tanultam valamit a könyvből, mely napok óta írásaim témája.
A megbocsájtás fogalma mögött két fontos elem lapul. Az egyik: a bosszúról való lemondás. Amíg ezt nem értettem meg, pontosan azt a sakkjátszmát játszottuk, amit az előző bejegyzésben taglaltam. Az örökös példastatuálás, megleckéztetésre való törekvés, alá-fölérendeltség kierőszakolása jellemezte válásunk utáni kapcsolatunkat. Magyarul: boksz. S ezért igazán kár volt elválni – gondolhatnánk. Legalább fenn maradt volna a nagy mammon: a látszat, hogy itt egy egész család él. Miután sikeresen lemondtam arról, hogy bosszút álljak, új „szerepbe bújtam”, s úgy kértem bármit is tőle a magam és a gyerekeim számára, hogy mindjárt le is mondtam a sikerről. Ehhez képest előjött belőle a nagylelkűség, és a saját szűkre szabott határain belül igazán engedékenynek bizonyult.
Megismeri, hogy mi a párunk, a szüleink mozgató rugója, ami miatt áldozatokat tudtak kinevelni belőlünk a kapcsolódásainkban, hozzá segít bennünket ahhoz, hogy lemondjunk a megtorlásról. Ez a megbocsájtás első része. Azonban ott van még egy elem: a felelősség kérdése. Kié a felelősség? Ki hordozza most? Hová kell áthelyezni? A párkapcsolatban a felelősség egyetemleges. Senki ne próbálkozzon azzal, hogy ezt megkérdőjelezi! Ha az egyik házastárs naponta leissza magát a sárga földig, és ezt éveken keresztül tudja művelni úgy, hogy a másik házastárs nem lázad fel, semmit nem tesz, hogy a helyzeten változtasson, akkor ez által gyerekeiknek okozott lelki sérüléséért egyetemlegesen felelnek. Ennek a ténynek a megtagadása racionalizálással, vagy mély elhallgatással történhet meg. Egyelőre más utat nem ismertem fel. Ugye teljesen világos, hogy az italozó házastárs heti egy-kétszeri alapos elverése nem megoldás a helyzetre?
A szülő-gyerek viszonyban a felelősség csak a szülőt terheli. A gyermekek az áldozatok. Ezt sem lehet kimagyarázni.
Párkapcsolatban a felelősséget megosztom, a szülő-gyermek viszonyban pedig ráhagyom a szülőre. A szavak itt nagy jelentőséggel bírnak, hiszen egy gyermek sosem lesz lelkileg igazán képes arra, hogy „rátegye” a felelősséget a szülő vállára. Hanem csak ráhagyni tudja.
Megmentem a szüleim
Minden gyermek eredendően mártír-képességekkel bír. A szülőről való gondoskodás, akár a saját kárára is annyira a lelkéből fakadó képesség, hogy már-már úgy érzi, ez nem kerül neki fáradságába, és nem kerül neki semmibe, és fogalma sincs róla, hogy éppen csak a saját élete fog rámenni. A gyermek képes a romboló egyensúlyt a végsőkig fenntartani a családban, a maga személyes kárára alkalmazkodni a romboló környezeti viszonyokhoz, és mély bűntudat gyötri akkor is, ha felhagy ezzel a megmentői szereppel. A megmérgezett gyermek bűntudata kiapadhatatlan. Mindig van, lesz egy ok, ami miatt érdemtelennek és alkalmatlannak érzi magát. Ezért nagyon nehéz a felelősséget ráhagyni a szülőkre. Mert, ha ráhagyja, megborul az egyensúly, ami nagyon szar volt, de legalább kiszámítható. És a gyerek nem lesz abban a helyzetben, hogy az új egyensúlyt megteremthesse, a szülők meg eddig sem voltak rá képesek. Nagyon mélyen fáj, amikor átélem a gyermek helyzetét ezekben a vészterhes állapotokban! Benne a magamét is. Én lázadással védekeztem. És mindent ennek a lázadásnak a jegyében tettem. Így váltam alkalmatlan szülővé.
Vasárnap feljegyeztem egy mondatot. Három szóra emlékszem belőle. Áldozat, agresszor, megmentő. Amikor két ember nem kiegyenlített kapcsolódásáról van szó, ennek a három szerepnek a valamelyikét vállalják eljátszani, és a szerepek között átjárás van.
Ma, miközben akárhol az apró szobrocskákat törölgettem, hirtelen abbahagytam, és előkotortam a noteszomat – jobb híján.
Ez írtam fel: „agresszor szerepben az okot , az áldozat szerepben a felelősöket keresi, megmentő szerepben a megoldást.” Most ezekről a foszlányokról fogok elmélkedni. (A cím e három típust képviseli.)
Az én elcseszett házasságomban ez úgy nézett ki, hogy az agresszív párom sorozatos kérdésekkel nyomorgatott: „kivel voltál, hol voltál, miről beszéltél, miért?” A kérdések mögött mindig annak az okát kereste, hogy hol voltam ennyi ideig? Vagy: „miért nem tudod ezt megérteni?” Miért vagy szomorú? Miért…miért….és mindig az volt az érzésem, hogy nem is érdekli a válaszom. Így megtanultam hallgatni, amikor válaszolhattam volna. Hiszen nem voltak titkaim. Amikor én voltam az agresszor, mindig arra kerestem a választ, hogy miért az anyukája, miért nem én vagyok az első helyen az életében? Azt gondolhatnánk, hogy ez egy jogos kérdés…csak az a helyzet, hogy ha észnél lettem volna, akkor tudtam volna, hogy erre a kérdésre soha a büdös életben nem fogok számomra megelégítő választ kapni, mert ez az ő tabuja. Valami tabu dologra mégis rájöhettem, mert ha piszkálni akartam, előrántottam a muterját, és jöttek a kérdések. Akkor, abban a helyzetben én agresszor voltam a számára. Tehát az agresszor az okot keresi.
Az áldozat szerepben a felelősöket keressük. Ki, vagy milyen körülmény a felelős azért, hogy most ez van? A többnyire áldozat szerepben pózoló ember bármilyen konfliktus esetén azonnal a felelősök után néz. Ezzel látszólag agresszornak tűnik, de csak azt álcázza, hogy hátha nem derül ki a személyes felelőssége. Aki tetszeleg az áldozat szerepében bizony bajlódik a saját felelősségével.
A megmentő. Nem kérdez, hanem ötletel, és cselekszik, ha módja van rá – mások helyett. Azt a látszatot kelti, hogy tudja a megoldást, de soha nem fog felelősséget vállalni a kimenetelért meg nincs is abban a helyzetben, vagy éppenséggel az a tévképzete van, hogy ha ő felelősséget vállal, akkor rendbe jönnek a dolgok. Igen, a megmentő szerepben gyakran a felelősséget át akarjuk vállalni másoktól.
Ez érdekes téma. Bontom most még egy kicsit. Szerintem sokan közülünk látttak már olyat, vagy beleestek olyan helyzetbe, amikor új párkapcsolat köttetett, és az egyikük volt a mártír, a másik meg örült, hogy végre fontos valakinek az életében, és felvette a megmentő jelmezét. És ezeken az alapokon alakították ki a párkapcsolatuk egyensúlyát. Később bármelyik fél feladta a kezdeti szerepét, az egyensúly megborult, és valaki átment agresszorba. A hajdani mártír hevesen tiltakozni kezd az ellen, hogy a párja megmentse, a megmentő meg annál hevesebben ragaszkodik a jól bevált sémához. Ha a megmentő hagy fel a megmentéssel, indulhat a számonkérés: miért hagytál magamra? Miért nem segítesz? Miért nem oldod meg helyettem? Annyira egyszerű, mint a pofon! Taccs!
Tovább fantáziálok…Mi lenne, ha ezeket a szerepeket egy személyben játszanánk el most, saját magunkkal?
Hogyan lehetek a magam agresszora? Egyszerű: például kifejlesztek magamban egy autoimmun betegséget.
Mit kezdjek a magam áldozat szerepével? Keressem meg a magam felelősségét, és kapjam fel, és vigyem, és kezdjek vele valamit!
Hogyan mentsem meg magam? Hát ez a legegyszerűbb! Őszinteséggel. Magam felé. Legyek őszinte magammal, és vegyem tudomásul, hogy a mostani életem egy rakás kaki. Akarjak! Először bátortalanul, mint az érdemtelen és alkalmatlan mint valamint inkompetens, invalidus szerencsétlen: "ha esetleg lehetne…nem tudom, van-e rá mód…? Szeretnék valami mást! Ha lehet, ennél jobbat!" Aztán elfogadjuk azt a valami jobbat. Mert megkapjuk, az biztos! Az által fogadjuk el, hogy szemünk van rá észrevenni. Mások ezt hálaérzésnek hívják. Aztán: legyünk elégedetlenek! Többet akarok, még jobbat! Persze itt nem fiatalabb feleségről, nagyobb kocsiról és házról, no meg jó állásról van szó, hanem olyan életminőségben gondolkozunk, melyben jó együtt lenni magunkkal. Egyszerűen elég a szenvedésből, az idegeskedésből, az állandó agyalásból, a nem-cselekvésből, toporgásból, betegeskedésből, depresszióból! Elég! Elég! Elég! Azért van az önismeret útja, hogy mindezeket fel tudjuk vállalni, hogy a helyére kerüljön az elszakadásból fakadó bűntudat, hogy a kilőttség érzése ne rettentsen el, a pusztító kötődés üres helyét ezek után építő kapcsolódások tudják betölteni.
Csak az anomáliákat vesézem. Ami jól tud működni, azt minek piszkálni?
Hogyan indulunk az életbe?
Ha agresszió van a batyunkban, amit otthon felpakoltak az útra, akkor az életünkbe érkező kapcsolódásainkra úgy fogunk tekinteni, mint potenciális veszélyforrásra, ami ellen agresszióval fogunk védekezni. Ilyenkor sok morzsa van a batyuban elfojtott dühből, haragból, elutasításból, mérgezettségből. És be fogjuk hajtani a sérelmeinket, mígnem egy napon, még a lovat is kilőjük a herceg alól.
Ha áldozatként indulunk az utunkra, a megmentőt fogjuk keresni, és sok, nagy csalódásnak leszünk kis gazdái. Ezért is csúszik pléhre oly sok kapcsolat mérgező szülők gyermeki között. Mert a herceg alól egyszer csak kidől a ló.
Ha megmentőként indulunk, akkor azt fogjuk keresni, és azzal fogunk találkozni az életünkben, aki áldozatnak mutatja magát. Ezért elesett, gyámoltalan szülők gyerekei hasonlóan gyámoltalan párt választanak maguknak. Mígnem egy napon az a fránya ló...
Mire jó mindez?
Attól függ. Az életünk elején lehet egy olyan negatív hatása, hogy tudatosan kerülni fogjuk a mélyebb emberi kapcsolódásokat. Illetve erősen szelektálni fogunk, elvárásokat alakítunk ki magunkban a másik személyét illetően, és sosem fogunk esetleg eljutni senkivel az oltárig. Egy újabb sebződés, ami óvatossá tesz…mert bevetted azt az elbaßott programot, hogy az élet kiszámítható. Ezért bármilyen kurzuson, Asszonyképzőn, ilyen-olyan foglalkozáson veszel részt annak érdekében, hogy közelebb kerülj önmagadhoz és ez által a világhoz, engedd el az a téves hiedelmedet, hogy az élet kiszámítható, a párkapcsolat kiszámítható, a gyereknevelés kiszámítható…és és és…Így akkor nem fogod a megszerzett tudásodat megint csak a saját károdra és boldogtalanságodra pazarolni, hanem eljutsz az áhított teljességedbe.
Az élet derekán, jókora lila foltokkal a lelkünkön viszont segíthet megérteni elmúlt kapcsolódásainkat, ami által megszülethet a jó megbocsájtás: lemondani a bosszúról, és meghagyni a másik felelősségét, miközben vállaljuk a magunkét, vagy bátran elhisszük, hogy ártatlanok vagyunk…
Hej, az élet szép!
Ja volt egy érdekes álmom…de azt majd később megírom.