36 évvel ezelőtt...

Megérkeztünk Bakonybélbe. Hát itt kérem, olyan csend van, hogy az már hallható. Mindössze természetes zajok vannak: zümmögés, kukorékolás, döngicsélés. Az én szerelmetes Csobánkám ehhez képest egy zajfészek.

13 éves koromban jártam már itt, és az nagyon régen volt – mint tudjuk. 36 évvel ezelőtt. Szegény bakonyi falucska lehetett akkoriban Bakonybél, amennyire én meg tudtam ítélni. Szegény, de hangulatos. Este a marhákat az úttesten vezették haza a legelőről, s kolompolásuk egy még sosem látott helyre vitt – talán Gyimesbe, talán édesanyám szülőfalujába. Azóta sem voltam ott. De el kell mennem – s az Isten megadja, tudom szentül.

Mint mondottam, 36 esztendővel ezelőtt az iskolánk által szervezett vándortáborral jártam itt, s bár ők tovább mentek még más táborhelyekre, számomra a buli itt ért véget Bakonybélben. Széltől is óvott leánykaként, nem is tudom, hogy jutott eszembe, hogy egy nomád táborral kezdjem „közösségi életemet”, amikor annyira gyámoltalan voltam, s annyira képtelen a beilleszkedésre. Bele is tört a bicskám. Alig vártam, hogy elérjük Bakonybélt, mert itt legalább volt posta és tekerős távhívós telefon, hogy hazatelefonálhassak végre anyukámnak, aki után ekkorra egy egész álló hete sírtam már. Megkaptam anyumat a vonal végén, s zokogva kértem, hogy másnap okvetlen jöjjön értem, mert nem bírom tovább a kiképzést.  Tudom, anyukámnak fogalma sem volt róla hirtelen, hogyan keveredhetne ide Budapestről. De azért másnap estére csak megérkezett a nagyon büdös hátsó gőzt árasztó Ikarus busszal. Istenem! Mennyire vártam őt! Alkonyodott már, de nekünk még szállást kellett kerítenünk éjszakára, hiszen ebbe a sárfaluba csak két busz járt ki naponta, s amivel anyukám érkezett, aznap már nem ment sehova innen.

A kísérő tanáraink cseppet sem voltak megértőek. A tábor az iskolában volt berendezve, akadt volna még egy ágy anyukámnak is, de fel sem ajánlották, mint lehetőséget. Összepakoltam, és elindultunk este a faluba szállást keresni. Bezörgettünk egyik házba, másik házba, mígnem az egyikben szállásunkra találtunk. Régi vályog parasztház volt – mint akkoriban a legtöbb faluhelyen . Hűvös volt és nyugalmas. Egy nagy ágyat kaptunk, olyan hitvesit (ma double roomnak hívják), s egy nagy, habos dunnát takarózni. Befészkeltem anyukám mellé, szinte alá bújtam, s a dunna alatt édes álmot aludtam hajnalig. Milyen érdekes, hogy arra, hogy hogyan utaztunk fel Pestre, egyáltalán nem emlékszem.

Most délután 2 óra van. 2015. augusztus 3-án, hétfőn. Az idő fülledt, kicsi vékony szellő lengedez időnként. Megyek, felveszem a bakancsomat, s elindulunk egy szép kirándulásra be, az erdőbe. Estére sasliknak valót pácoltunk még otthon, vacsorára azt fogjuk megsütni. Ha lesz még erőnk, dobolunk is egy jóízűt, hiszen anélkül nem lenne teljes a nap.