Abbahagyni, vagy befejezni?

Érdekes, hogy az első részben előbukkant bennem a sátor-emlék. Nocsak! Vajon mi változott mindenható gyermekkorom óta? Hiszen nem régiben megépítettem a kertben a saját kunyhómat. Mogyoró ágakból. Van elegendő pokrócom, miegymás, amivel be is tudom fedni, s úgy lesz az, mint gyermekkoromban: az jön be, akit beengedek oda. Volt annak az építésnek is egy szertartása, olyan egyszerű, ahogyan Úz Bence az édesanyát felravatalozta a havasokban, hogy megadja neki a végső tisztességet. Volt abban is egy misztérium, s ezért számomra szentté vált. Lábánál az anyaföldben gyógynövény esszencia pihen üvegben. Az Isten adott nekem elég képzelő erőt, s jó akaratot, hogy megszentelhessem a földet, mellyel dolgozom. Adott a lelkem mindenkinek, csak nem mindenki tud emlékezni arra, hogy „mindenható”. Mert, hát…ott vannak a blokkoló programok. És aztán a programok, útjelző táblák, hogyan lehetsz hóbortos, mi az, ami megengedett. Ez az irányított hóbort. Helyenként hagyománynak is hívják. Olyan könnyen azért nem adom a bőröm! Bár sietve megjegyezném, hogy a hagyománynak a közösség, nemzet szempontjából erős megtartó ereje vagyon. Mindaddig így lesz ez - gondolni vélem -, amíg be nem köszönt az a világrend, melyben minden nemzet egy lesz. Mézga Géza óta komolyabban veszem az utópisztikus történeteket...mint például a Kétszázéves ember történetét. Ahol embernek lenni kitűntetés, főleg egy robotnak, és ahol a törvény s a hagyomány egyetemleges. Ahhoz azonban, hogy valami új támadhasson, sokat fel kell adni a régiből. "Az én váram nem a te várad" elképzelésből. Az én, kizárólagos és szent hagyományom ugyanannyit ér, mint a tiéd. Itt az ideje, hogy legalább ideáig eljussunk.

Ha már a bőrnél tartok. Hiszen a dobomról akartam írni. Azt kérdezte valaki: „ha nem tudod, miért nem kérsz segítséget?” Hát kértem én. Hiszen nem tudtam, hogy „mire megy az a bőr”. Megnéztem néhány remek példányt a dobok közül. Úgy jól megnéztem – hittem én. Ám az út, mely egy jól sikerült dobhoz vezet, mégsem lett ismert előttem. Ott ácsingóztam, kezemben egy szép kávával. Be kellene festeni – gondoltam. De nincs festékem. Lakkozni nem szeretném. Valami akkor a tekintélyes ruhafesték gyűjteményemhez vezetett. Olvasgatni kezdtem a papírját. Hát lássatok csudát! Rá volt írva a papírra, hogy fát is lehet vele festeni. Kikevertem hát két színt együtt, s bepamacsoltam vele az egész keretet. Egy nagyon szép, vörösesbarna árnyalatú kávát kaptam. Hamar megszáradt a káva. Másnap már neki is foghattam a díszítésének. Belül díszítettem. Csak vitt a kezem. Hegyes, tűszerű fogakat rajzoltam rá, aztán kiszíneztem őket. Végül olyan lett, mint megannyi indián sátor a filmekből, vagy a buddhista szentélyek körül lebegő imazászlók – bár fehér és sárga nincs benne. Nem fogta a világos filc a kávát. Maradjunk az éles fogaknál. Az avatatlan kezeket-szemeket megszúrja. Nincs mese, ő az enyém!

Hétfőn este jött a következő kihívás. A fogantyú elkészítése. Arra már rájöttem korábban a saját káromon, hogy a kávába gyötört fogantyú valamennyit elvesz a rezgésből. Egyébként sem jött szembe sem agancs, sem megfelelő faág. Maradok a fűzésnél. De hogyan? Veszedelmes feladatnak tűnt 16, megfelelő helyen átfúrni a kávát. Annak érdekében, hogy 8 db felfüggesztési ponthoz jussak. Így csak leültem, és…néztem és néztem a szép kávámat. Csak álmodoztam, hogyan fog kinézni, hogyan fog szólni, hogyan fogom a kezembe… Kértem segítséget. Az anyag beszélt hozzám! A bőrből egyforma darabokat vágtam ki, és kárpitos tűzőgéppel akartam volna rögzíteni őket. Ám ez a célszerszámunk engedett az idő vas fogának, és szépen tönkre ment álltában. Így szerszám nélkül maradtam. A „minél előbb a kezembe akarom fogni” vágyamat keresztbe szabta, hogy nem tudok mivel dolgozni. De másnapra szereztem egy kézi készüléket, amivel ugyanúgy lehet dolgozni. Lehetett volna, ha nem ette volna meg a kapcsot. Akkora már tudtam, hogy a tűr-elem az elsődleges, amit számomra ez a dob hordoz. És iparkodtam megállni a feladatnak. Nyilvánvaló volt, hogy valamit rosszul csinálok. Belekukkantottam a gépbe, és láttam, hogy egy meggyűrt kapocs útját állja a többinek…de nem tudtam kiszedni. Csak ültem, és néztem őt. Ja, nem. Előtte dühöngtem egy sort. A téma az volt, hogy miért kell nekem mindennel ennyit szívni?! De ettől nem javult meg az az ördögmasina. Hogy a fenébe’ kell ezt szétszedni? – fortyogtam tovább. Sehol rajta egy csavar. Az egyetlen dolog, amit le tudtam róla szedni, az a feszítő csavar volt a tetején. Miután kiugrott belőle a rugós ördög, és elgurult a padlón, még mindig nem tudtam hozzá férni a belsejéhez. Egy nagy kárpitos tűvel kezdtem el feszegetni az alját, hátha történik valami. És történt! Mint a szabadulós játékban! Egyszer csak kinyílt az alja, és immár hozzá tudtam férni a beakadt kampóhoz. Gyorsan kibányásztam a beteget, és aztán visszaszereltem mindent. A rugós ördög is előkerült az ágy alól fél óra keresgélés után. Addigra minden mérgem elszállt, és nekifoghattam végre az érdemi munkának. A előre kijelölt helyekre szép sorban fellőttem a bőrdarabokat. Ekkora azonban már éjfélre járt az idő. Nem tudtam, hogy mitől szédülök. Befejezni nem tudtam, csak abba hagyni. Egy jó kis gyakorlat…hányszor kell abbahagyni dolgokat, mielőtt befejeznénk… ha egyáltalán befejezzük…