Afterséma

Én-határok újra húzva

Napok óta nem írtam ide semmit. Valahogy nem volt kedvem. Elvégeztem a dolgom, aztán pedig irány Álomország. Tíz-tizenkét óra naponta. Erre a pihire ráment a nézettség. Ám nem bánom egy csöppet sem. Én nem vagyok azonos a nézettségemmel, a likeokkal, nem vagyok azonos a sikerrel és a sikertelenségemmel. Az ön-azonosságom körvonalazásához vajon miért is azokat a mezőket említem elsőként, melyek kívül esnek ezen a tartományon?  Ó, megvan! Azért, mert a felismerésem, hogy mi mindennel nem vagyok azonos, egyúttal szabaddá is tesz. Amíg elvergődtem ideáig, számos „állomáson” haladt át a szerelvényem. És ha kibírod nyitott szemmel, a „végállomásig” elkísérhetsz.

Siker=boldogság(?)

Ifjú koromban (amikor már önálló akartam lenni és úgy is tettem, mintha az lennék) a boldog életemet azonosítottam a siker lehetőségével. „Ha sikeres leszek, boldog is leszek”. Ezért a sikerre kezdtem törekedni, azonban sosem sikerült meghaladni középszerűnek is csak nagy jóindulattal nevezhető iparkodásomat.

Helytelen önazonosság              

Az ilyen fajta sikerhez ugyanis két ember kell: én és még egy másik ember, aki elismeri a teljesítményemet. És ez a másik ember valahogyan mindig hiányzott a képből.  Ez volt életem egyik nagy csalódása. Mivel másokhoz mértem magam, mivel a külvilág visszajelzésétől vártam a magam meghatározását, a pofára esés borítékolva volt számomra. A kényszeres teljesítést állandó csalódás kísértette. Mivel nagyon jó akartam lenni. Mivel nem ismertem még olyan lehetőséget, amikor csak „elég jó” vagyok.

Kudarchegyek

A külvilág visszajelzése annyi fontos volt számomra, hogy nem akartam sokáig észrevenni, hogy a „puszta tehetségem” nagyon kevés ahhoz, hogy feljebb lépjek. Én azt gondoltam, hogy születésemnél fogva elképesztően alkalmas vagyok, és nekem egyáltalán nem kell megküzdenem semmiért, hanem a siker majd megsülve berepül a számba. Amikor pedig kudarc ért, nem akartam azt elismerni, tanulni belőle, hogy mit, hogyan kellene másképpen csinálni. Emlékszem egészen tisztán, hogy felelősséget sem akartam vállalni azért, amit tettem.

A felelősség hárítása

Általában azzal védekeztem, hogy bebújtam egy bűnbak mögé. A saját magam által elkövetett hibákért mindig valaki mást okoltam.

Az elköteleződés hiánya

Soha, semmi mellett nem tudtam hosszú távon elköteleződni. Főképp a siker mellett nem. Mivel arról is azt gondoltam, hogy a siker az jár nekem. A tapsvihar, a reflektorok, a közönség. Mint valami nemesi előjog. Szánalmas tévedés volt!

Imígyen telt a gyermekkorom.

Akár meg is kérdezheted, hogy miért etetlek most ezzel? Megadom a választ. A téma Feri atya alkalmaihoz kapcsolódik. Tudod, Pál Feri. Aki minden kedden több mint egy órán keresztül iparkodik támpontot nyújtani a számunkra. Egyfajta irányadó mértéket, abból a célból, hogy teljesebb életet tudjunk élni. Mivel ez a „teljesebb élet” sem jár nekünk, csak úgy, alanyi jogon. Hanem meg kell érte harcolnunk. Elsősorban saját magunkkal. Azon belül a saját magunkról és a másik emberről alkotott idealizált, más esetben démonizált képünkkel. Én, most már vénségemre olyan lettem, hogy mindig átnézem a levélszekrényemet, hol találok benne spamot. Meghallgatok egy előadást, és máris indul a kotrás. A február 10-i alkalommal is találtam valamit. „Hogyan idealizáltam magam?” címmel. Igaz, Feri ezúttal egész más összefüggésben használta az idealizálást. Például a párkapcsolaton belül. De engem ez egyáltalán nem zavart abban, hogy más fiókjaimban kotorásszak idealizálás ügyben. Az eredményt szerettem volna fentebb betűkbe formálni.

December eleje óta, alkalomról alkalomra az „elismerés hajszolás séma” van terítéken. Ide tartozik: a „figyelj rám, fedezz fel, tapsolj nekem, likeolj engem” vágyak. Aztán a különlegesség és kiválasztottság érzése…stb. Feri atya odamondott a tehetségkutató rendezvényeknek, a fészbúkon intim életet élőknek, mindenkinek, aki ki akar tűnni, aki vélt különlegességét, személyes boldogságát vagy bánatát kontroll nélkül hirdeti meg/ki…néhányan megsértődtek. Én meg elgondolkoztam. Nem mindenben értettem egyet. A Facebook, mint kapcsolattartási lehetőség a hálón, már nagyon sokszor szolgálta a javamat. Annak segítségével tudtam elkezdeni a munkát. A megosztott programok által új élményekhez jutottam. Engem nem érdekel nagyon, hogy ki, milyen kiválasztottság érzéstől hajtva tette fel hirdetését. Nekem megtetszett, elmentem, és új embereket ismertem meg. (Persze, az igaz barátság kialakításához több is kell, mint zsigerből összeölelkezni és elfogadni mindenkit egyenlőnek. De nem ez a lényeg.)  A lényeg az, hogy lehetek egy ember én is a sok között. És az élmény a fontos…amit nekem ad, nekem jelent. Amit kihoz belőlem, amit változtatni tudok általa magamon. A Facebook tele van csapdákkal…de igazi vadászoknak éppen ettől egy nagy kaland.

Amíg Feri atya a közönségének bohóckodott és alaposan kicsúfolta a hallás és énekhang nélkül pályázó jelentkezőket, mindeközben rájöttem, hogy bizonyos szerepeket újra felvennék magamra, és eljátszanám, hogy tudom a tutit. De ez nem felel meg a lelkem tervének. Nem arra jöttem rá, hogy nincs hallásom és nincsen hangom, hanem arra, hogy mi az a műfaj, ami nekem „jól áll”. Nincs benne kényszer. Igen, ez nagyon fontos: kényszer nélkül való. Valami, amiben otthon érzem magam. Például az írás. Szeretem. A kézműveskedés – még jobban szeretem! Ez az érzés, hogy „szeretem”, az alábbi pilléreken nyugszik: képes vagyok rá, felelősséget tudok érte vállalni, van bennem kitartás (ami egy könyvecske megírásához nem hátrány).

Aztán arra is rádöbbentem, hogy nekem nem kell a 243.444-ik harmadosztályú igehirdetőnek lennem. (Popper Péter nyomán.) Azt hiszem, végleg sikerült megszabadulnom attól a kényszeremtől, hogy mindig az élet nehéz oldalán mászkáljak. Főleg mások életének nehéz oldalán. Az élet viszonylag tragikus. Egyben egy komédia is. Születésünknél fogva halálra ítéltek vagyunk. Na és? Azért is kell sokat örvendezni, nevetni, együtt lenni, tanulni egymástól – tanulni saját magunkról; azért is értékes, mert ideje van. Feri atya nem kímél senkit, nem ismer tabukat, amikor ironikus reflektorának fényét időről időre ráirányítja az élet egy-egy területére. Szabad megbotránkozni. Csak minek? Azt hiszem, egy  parazita érzéssel van dolgunk, amikor megbotránkozunk, ahelyett, hogy jól kinevetnénk magunkat – vagy éppen sírnánk a magunk drámája felett.

Nagyon várom a tavaszt! Ábrándjaimban süt a tavaszi napocska, összejövünk, kézműves sajtot főzünk. Együtt étkezünk, játszunk és örülünk az életünknek. Mit mondhatnék egyebet? Így legyen!

Ha megismerkednél a séma terápia "Elismerés hajszolás séma" című fejezetével, itt érdemes kezdeni:

mail.palferi.hu/hang/2014-2015/20141202.mp3