Aki egyszer megégette magát...
Hűvös hétfő, Kedvesek!
(Látjátok, hétfőn kezdtem el, és ma szerda este van.)
Hétvégére megléptünk a csobánkai csendből, hogy elmenjünk Tiszaalpárra a XIII. Ősi Magyar Szer Találkozóra. Forró volt a levegő. Sehol egy enyhülést adó fa, az égen sehol egy felhő. Igazi kunyhó – egész napra. Nehéz volt nekem jelen lenni, értékelni a kitűnő szervezést, a szándékot.
Mindeközben… értelmezni tanulok értékelés helyett. Az értékelésnek arra az aspektusára gondolok, amikor ítélkezünk, vagy elítélünk, ráolvassuk a bűneit, tévedéseit… Értelmezni tanulok…együtt a másik emberrel, aki velem egy a Létezésben, s sorsunk hasonló. Mert mindig úgy találkozunk Te és én a gyógyításban, mint a szerelemben: egymás tükrei vagyunk. Mert a gyógyítás szerelem.
Az Egységünket keressük. Kívül és belül egyaránt. És erőst szenvedünk a megosztottságunktól, a különbözőségeinktől. Holott a sokféleségben hatalmas erő lakozik. A sokféleség akkor tud egységbe tömörülni, ha jelenvalóságát, azt a tényt, hogy káosz van, kint és bent, ma, a XXI. században lehetőségnek tekintjük és elengedjük az átok terhét. Amikor szükség van…te is hozd el, amid van, ő is hozza el, amilyen van, s tegyük össze! S Tiszaalpáron összetettük mindazt, amit hozni volt módunkban. Aki külön volt, az is ott volt, aki később jött, az is ott volt, aki előbb ment, az is ott volt. Erősen elgondolkoztam estefelé, vajon nem úgy volt-e, mint az egyszeri házasságban: „azt mondja az asszony: ember, üljünk le, s beszéljük meg, hogy mostantól összefogunk!” Az ember azt mondja erre: „jó”. S ez egy régi házasság, régi szövetség…mondhatnánk ősi. Ha nem így lett volna eddig is, legalább egy kicsit, vajon hol lennénk mára? Szóval: nem sok minden van, miről beszélni lehet, de annál több a tennivaló.
Ahogy kint, úgy bent, ahogy fent, úgy lent – mondotta volt Paracelsus pár száz éve…utalva arra, hogy minden, mindennel kölcsönhatásban van. Ezért hátradűlhetek, és megtörölhetem a homlokomat: az a dolgom, hogy magamon dolgozzak, s az eredmény hatással lesz a környezetemre is. Mint ahogyan a környezetem hatással van rám, és szüntelen szembesít saját magammal. Értelmez és értékel engem mindaz, és akik körülvesznek…
Ezért is érzetem hívást, hogy Tiszaalpár után Bugacra menjek, a Hollófészekbe. Vittem magamat, és két, kisebbik gyermekemet. Hadd lássanak világot velem! Az elutasítás legjobb gyógyírja, hogy „közelebb jöhetsz, és távolabb maradhatsz.” És ennek a ritmusában telt a fészekben az időnk. Bár a kunyhóba nem voltak hajlandóak beülni, azért szívesen voltak az én személyes vízasszonyaim mind a ketten. Bár, mint később kiderült, ugyi, nem is lett volna rá szükség, de ha már ott voltak, és annyira kedvesen mosdattak, nem akartam elküldeni őket, hiszen annyira jól esett.
A hétvége szándéka a rádöbbenés, megértés, értelmezés, és értékelés, s ha itt az ideje, egy döntés a változtatás mellett. Ezzel a szándékkal indultam, s aztán meglógva a sokadalomból, Lakitelken a gyerekek is kaptak valami kézzelfoghatót. A büfében vettünk eledelt, és két Top Joy-t. Ezt az új slágert, a kaktusz italt. A kupakok tetejében belül üzenet van. Én nem tudtam, csak a gyerekek mondták. Mindenki elolvasta a sajátját. Tündiében az állt: „nyílj meg!” Csabiéban: „türelem”. Élveztem, ahogyan felfedezték magukban – méghozzá villámgyorsan, hogy mi közük is van ezekhez a mondatokhoz. Az én kupakomat kidobta a büfés.
Vasárnap a fő program a kunyhózás volt. A nyitó körben a „kezem ügyébe akadt” a Siker lapja. A Siker az Osho Tarotban a Tűz eleméhez tartozik (meg egyébként is) – utalva arra, hogy sikert nem lehet elérni a belső tűz ereje, lelkesedés nélkül…Száma a 6-os. Amint az az én számom is. A 6-osnak a hezitálás irányítja az életét. Jobbra, vagy balra, igen, vagy nem. És, bár mások is hezitálhatnak, a hetesek, a nyolcasok…de, egy hatosnak az egész élete a döntésről szól, melyet nagyon nehezen hoz meg. Ennél fogva feladatom az elköteleződés, kitartás, felelősség vállalás képességének fejlesztése. A hatos számhoz tartozik még a Vénusz, a szerelem, az érzelmek szemüvege, az Örök Nő…az örök szerelem, és most több analógia nem jut eszembe. Tény, hogy tegnap mindkét lapom 6-os volt. A 6-os és a 15-ös.
Lehet, mondani, hogy a számmisztika (is) buta dolog, de nekem sokat segített, hogy kalibrálni tudjam magam a saját mikrokozmoszom őskáoszában.
A nyitó körben eluralkodott bennem a félelem. Sírtam, mint a ma született bárány. Arra a kérdésre, hogy mitől félek, értelmes választ nem tudtam adni. Csak annyi jött, hogy most olyan vagyok, mint egy kisgyerek. Csak azt tudtam, hogy már tegnap is a végső határaimig jutottam a hőség miatt. S bármerre mentünk, a hőség elkísért, és hogy nagyon sokat kivett belőlem. Nem tudtam a Siker lappal azonosulni, csak annyit tudtam kinyögni, hogy annyira félek, hogy már azt is sikernek fogom elkönyvelni, hogy egyáltalán bemegyek. Közben elkészítettük a kunyhót. És míg a tűz égett, bekukkantottam. Olyan finom, megtartó erőket éreztem bent, hogy minden félelmem elszállt. Már nem volt bennem egy szemernyi sem abból a béklyóba verő érzésből, és bemásztam, mint a pinty. No, hát megnyitottuk, akarom mondani: bezártuk az első körre a kunyhót. Csodálatos illatok, szelíd gőz. Na, vártam, hogy majd most mindjárt történik valami szörnyű dolog velem, de meglepetten láttam, hogy nem történt semmi. Se rosszul nem lettem, és teljesen elviselhetőnek érzetem. Az Anyaföld hűsített. S az első körnek hamarosan vége lett. Akkor késztetés támadt bennem, hogy most menjek ki, és én engedtem ennek, és elhagytam a szeretetteljes közösséget, hogy átéljem az elszigetelődés, a kudarc érzésének élményét immáron kívül, ott a matrackámon. A meglepetés erejével hatott, hogy Holló nem próbált meg visszatartani, rábeszélni, hogy maradjak. Csak bólintott, és már ott sem voltam.
És már megint: nem akartam elhinni, hogy nekem ezt lehet, a „megtorlás” „letolás” „lenézés” elmarad, hogy nem bánt senki és nem akarja értelmezni sem értékelni a helyzetet…
Nagyon sírtam. Na. Annyi a lényeg. És egyúttal sokat megértettem megint magamból. A kudarc érzéséből, ami nem ehhez az egykörös kunyhóhoz kötődött, hanem múltbéli eseményekhez. Már ez előtt jó tíz évvel is az volt magammal a gondom, hogy soha semmit nem fejezek be, és ez mennyire nyomaszt engem. És azt hiszem, hogy erre emlékeztem vissza.
A Siker lapjával kezdtem, a kudarc átélésével folytattam, és a Beidegződések kártyával zártam a napot. Beidegződés, hogy olyannak kell lennem, amilyennek mások akarják, hogy legyek, hogy velőt rázó oroszlánüvöltés helyett csak egy konformista birkától megszokott bégetés jön ki a torkomon.
Egyikünket sem nevelik arra, hogy önálló lények legyünk. Az, aki. Hanem arra nevelnek, hogy szerepeket játszunk, hogy álarcot viseljünk, viselkedjünk helyesen, és alkalmazkodjunk mások, velünk kapcsolatos elképzeléseihez. Hogy ne mondjuk meg, ami velünk van, amit akarnánk, amit kívánnánk, vagy éppen nem akarnánk, hanem manipuláljuk a többi embert a mi szándékunk beteljesülése érdekében, ahogyan mások is manipulálnak bennünket – és fogadjuk el, hogy ez így rendben van.
A beidegződés mindazon programok összessége, melyek működtetetnek bennünket. És nagyon nehéz szabadulni tőlük. A programok átírása ugyanis bűntudattal jár. Nehéz elhinni nekem, hogy a kunyhó, mely a szeretetteljes anyaméhet szimbolizálja, ezúttal nem a potenciális kivégzőhelyem. Nehéz elhinni, hogy a vezetőm, aki olyankor apám, nem akar bántani, csak azért mert „kudarcot vallottam”, mert gyenge voltam, mert hoztam egy döntést, és a szerint cselekszem. Nehéz elhinni, és nem is akartam, hogy nincs semmi bajom, hogy van levegő, és bár meleg van, de boldogságosak az illatok, a s tér kiegyenlített, nyugalmas.
És ha én mondom másnak, hogy milyen jó is a szabadság, nehéz neki is elhinni, hogy egyáltalán van olyan! Hogy lehet az otthonod nyugodt, békés, hogy nem kell játszmáznod, elég csak megmondani, csak kérni, ami kell…
Eszembe jutott most valami...egy idézet a Bibliából...
"Ellenben a ti beszédetekben az igen legyen igen, a nem pedig nem, ami pedig túlmegy ezen, az a gonosztól van." Máté 5,34-37.
Tudom, van, akinek a Biblia nem hiteles. Mert ezt is kihagyták belőle, meg azt is átírták…de azért csak megkérdezem: nem lehet-e, hogy ez a mondat épp arra akar inteni, hogy ne manipuláljunk? Ám a ravasz ember feltalálta a „talán”-t. Szuper! Se igen, se nem…”talán”.
Na jó! Nem nyelvészkedni akarok itt. Végül is a hétvégi beszámolómat írom.
Tehát, alig akartam elhinni, hogy mindez valóságos, hogy senki sem bánt, és nem vet meg…És tudhatom ugye, hogy miért éreztem magam kicsi gyermeknek? És hogy valójában mitől féltem?
Aki egyszer megégette magát, nehezen megy közelebb.*
No, hát imígyen telt a hétvégénk. Megint lepattant egy lánc az oroszlán bokájáról… Elmondhatatlanul felszabadító érzés, hogy nem aszerint cselekszem eztán, amiről úgy gondolom, hogy másoknak megfelel majd, és akkor „jó” leszek a szemükben és majd elfogadnak.
Ezért aztán…
hitelen támadt ötlettől vezérelve hétfő estére befűtöttük a kisebb kunyhónkat. Ezt most építettem az utóbbi Teleholdkor. És keletre néz a bejárata. Szóval, már kunyhókereskedést nyithatnék. A régi kunyhó sátor lesz, a lyukat betömtem a közepén, már nő benne a fű. A sokat látott Manó fordult egy negyedet a tengelye körül, és ő is keletre fürkész eztán. (Manó egy öreg karó, akinek arca van. És ő képviseli nálunk a férfi erőt.) Csak Csabi volt hajlandó beülni velem, és Tündi meg Zoli voltak a kinti segítők. Minden egyes követ megsirítettünk az Ég a Föld és a négy égtáj felé.
Égapám, Földanyám, Nyugat Őseim, Észak Asszonyom, Kelet Leányom, Dél emberem! Segítsetek!
Ki elengedni akart a bal keze felé sirült, ki behozni valamit az életébe, a jobb keze felé. De a megszólítások ugyanazok maradtak, csak a sorrend változott. Minden egyes kővel erő jött. És…na…
A köveken lestyán, boróka és levendula izzott, és kicsi, családi kunyhónk alig viselhetően forróra sikeredett. De nem baj. Már tudom, hogy minden kunyhó egyedi, sosincs két egyforma. AS-technológia. Tudod mi az? Ahogy sikerül. Csabival ez a második kunyhónk. Bátor kicsi szívem! Utólag bevallotta, hogy már az első kör végén mehetnéke volt, de azért két kör erejéig mégis kitartott. És nem menekült, hanem méltóságosan távozott. Nagyon szép imák jöttek bent. Mantrák és énekek. Egyszer szólni kellett, hogy a kintiek maradjanak csendben. De nincs semmi gond ezzel sem. Meg kell ezt is érteni, hogy oda kell figyelni, csendben kell lenni, mint ahogyan én is megtanultam Bugacon, hogy ne csörömpöljek a bögrékkel, amikor szilencium van. Pedig igazán lehetne már annyi sütnivalóm, hiszen nem most láttam először ilyen csodát…
Megint megértettem magamból valamit. (Mostanában gyorsan megy nálam az ilyesmi.) A függőségeim azért vannak, mert nálam a nyúl viszi a vadászpuskát. És aztán: 36 órán át cigimentes voltam. Közben figyelgettem magam, mikor jön a késztetés? És egyszerűen odébb mentem, amikor felbukkant. Azt volt a legnehezebb belátnom, hogyan fogok írni, ha közben nem füstölhetek? Ez nem sikerült. Nem siker és nem kudarc, hanem ez van. Időnként kihagyok egy késztetést. És megfigyelem a testérzeteimet, és odébb megyek, és elfoglalom magam, a dolgomra figyelek. És még egy parányit sem érdekel, hogy mint mond az addiktológia erről a helyzetről. Én a belső erőmet hívom, és tudom, hogy egy napon kiteljesedik majd bennem.
Kedvesek!
Ennyi fér most bele ebbe a cikkbe. Remélem, sikerült felkeltenem az érdeklődéseteket a kunyhózás iránt, meg a Belső Ösvény járása iránt!
Következő cikkem, szintén kedvenc téma lesz. Azt fogom feszítgetni, hogyan gondolkozunk egy párkapcsolati függőségben? Miért fontos elismerni az érdekeltségeinket, miközben nem gyártunk érdekházasságokat? …És hasonlók.
*Nekem az anyaméh analógia, melyet a kunyhóra oly szívesen alkalmaznak, nehezen fogadható be. Mivel édesanyám - elmondása szerint -, amikor rádöbbent, hogy várandós velem, pánikba esett, és bejelentkezett...de aztán, szintén, szegény lelkem, félelméből adódóan, mégis világra jöhettem. És köszönöm, hogy élhetek! Drága Anyu!