Aki meghallgat engem

Tegnap, midőn az Árpád fejedelem útján álltam 1600 köbcentivel fél órát, azon gondolkoztam, kit kerítsek hirtelen munkatársakat a rám szakadt nagytakarításhoz…más bevillanásaim is voltak. Néhány helyreigazítást tennék most. Először is, illetlenül nem tettem közzé Pál Feri atya hivatkozott prédikációját, pedig 20 perc az életünkből igazán nem sok, hogy boldogabb életünk lehessen. Persze, csak ha van fülünk meghallani, s nem csak meghallgatni valamit.

Ezt a hiányt ma pótlom:

www.palferi.hu/hanganyagok/Vasrnapi-beszdek-2014-2015  ezek közül a 2014.09.21.

Aztán a másik dolog. Idézem magam: „Ha mellette olyanná tudtam volna válni, olyan – mondjuk – türelmessé, mint amilyen most tudok lenni, lehetett volna esélyünk, hogy túléljük ezt a korszakot, s talán később, valahogyan jobban csináljuk a dolgainkat.”

Ez így messze van a valóságtól. Ha én tényleg ekkorát tudok a javamra változni, csak az egyik lehetőség, hogy a párom hozzám alakul, valamennyit ő is tisztul, emelkedik lélekben. A másik lehetőség, hogy akár észre sem veszi, hogy más lettem, és a harmadik, hogy még inkább rám telepszik. Tehát az csak egy hipotézis, hogy megteremtünk majd egy másik egyensúlyt, pusztán azért, mert én változtam.

És most tovább kaparom a gesztenyét. Az én szempontomból a valódi őszinteség kritériumát kimerítem, ha tudok magamról beszélni és az igazam helyett a belső érzéseimről, érzelmeimről, vágyaimról tudok szólni. A befogadó, hallgató oldalát azonban még nem vettem górcső alá. Milyen feladatokat kap az engem meghallgató, amikor saját magamról beszélek? Kompetens-e valamiben is, amit előadok, vagy csak az a dolga, hogy meghallgasson engem?  

Egy példát hoznék ide, hogy közelebb kerüljünk a válaszhoz. Mondjuk én egy őszinte beszélgetésben feltárom, hogy bizonytalan vagyok a kapcsolatunkat illetően. Fogalmam sincs, hogyan állunk mi egymással. Én egy biztos alapokon álló tartós kapcsolatot szeretnék, de nem vagyok benne biztos, hogy Te is. És most mondd meg nekem, hogy mire számíthatok? Ugyanis a bizonytalanság felemészt engem.

Az én részemről mindenképp egy belső munka van folyamatban – ez biztos. Kezdek ráébredni a bennem működő, engem, és a kapcsolataimat megbetegítő dinamikákra. Ki is tudom ezeket fejezni már a szavak szintén is, nem csak pótcselekvésekkel. De ott a nagy kérdés, milyen hatásokat fog ez kiváltani a meghallgatóból? Bizonyítási kényszert fog előidézni, egy kényszert, hogy állandóan azt bizonygassa, fontos vagyok neki? És ha ebbe belemegy, vajon meddig fogja bírni azzal az intenzitással, amire nekem szükségem van, hogy biztonságban érezzem magam ebben a kapcsolatban?

Vajon kompetens e ő abban, hogy az én belső válságomat meggyógyítsa?

Azért fontos ezekről a kérdésekről beszélni, mert nagyon nem mindegy, hogy valamilyen közös problémával kapcsolatban mondjuk el a saját érzéseinket, vagy egyéni gubancról van szó. Közös a kompetencia, vagy csak nekem lenne ezzel feladat? Vajon mi lesz a kapcsolatom további sorsa, ha olyan problémákat teszek közössé, melynek egyedül az én hatáskörömbe tartoznak? Mi késztet engem arra, hogy kvázi terapeutámmá tegyem, és ezzel számára megoldhatatlan helyzetbe hozzam a páromat, ahelyett, hogy valódi szakemberhez fordulnék?

Ha tehát mégis szükségét érzem, hogy a saját belső nehézségeimet kifejezzem a páromnak, akkor a kapcsolat megmentése érdekében a záró mondat az lesz: „de én majd ezeket megoldom.” Ezzel mentesítem őt akkor az alól, hogy állandóan ott legyen benne a kényszer: meg kell felelnem neki.” Vagy ezzel megakadályozhatom, hogy eluralkodjon rajta a tehetetlenség érzése. „Bármennyire is szeretnék, nem tudok rajta segíteni,”

Még egyszer: hogyan is épül fel a gondolatsorom?

Lemondok arról, hogy a saját igazamat érvényesítsem. A saját igazam megmondása ugyanis nem tartozik az őszinteség tárgykörébe.

Helyette kifejezem az érzéseimet, érzelmeimet, vágyaimat a helyzettel, dologgal kapcsolatban.

Magam fel tudom mérni, hogy mi tartozik a közös ügy körébe, és mi személyes ügyem.

Az őszinteség jegyében elmondhatom, hogy mi hat bennem, de hozzáteszem: ezeket majd én megoldom. Ezzel mentesítem a páromat a kényszer cselekvések és a tehetetlenség érzése alól.