Álom a rengetegből
Vasárnap reggel. A múló nyár utolsó forró sóhajait nyögjük. Nem akar átmenni az őszbe! Tudatosan nem. Hanem csak történni fog vele…Ha akarja, ha nem…aztán legfeljebb…valamikor a tél derekán azt fogja majd gondolni, amikor visszatekint: „ez volt a sorsom”. Mint közülünk sok embertársunk….így 50 felé, 50 után…
Merengő vasárnap reggel…egy nagyon sokat adó szombati nap után, melyet fent a Pilisben a Pálos kolostor romjainál töltöttünk tegnap. Megtisztelve a program szervezőit, és ezúton mondva rövid, de hálás köszönetet az áldozatos szolgálatért, leírom most Nektek, kedves Olvasóim, hogy mit hozott nekem ez a nap. A romok árnyékában csücsülve – menekülve, bujdokolva a halódó nyár utolsó vergődésének forrósága elől -, doboltunk a magunk kedvére. A monoton tam-tam transzba vitt bennünket, s míg álltunk az egyik utazásból a másikba vezető kapu előtt, a transzlégzés dala született meg. „Kilélekzem, elengedem/ Kilélekzem, üres vagyok/Belélekzem, beengedem/Belélekzem, teljes vagyok/” Nem tudom, meddig ismételgettük ezeket a semmiből támadt szavakat, mígnem a Néma Tanú megszólalt bennem: most már vissza kellene valahogyan térni abba az itt és mostba, amiből elindultunk. S kiadta a vezényszót: „Kilélekzem, visszatérek/ Belélekzem, jelen vagyok/Kilélekzem, megérkeztem/ Belélekzem, testben vagyok/”. Ez nagyon hasznosnak bizonyult, mert csak ekkor tudtam végre kinyitni a szememet.
Éjszaka aztán jöttek az álmok. Emlékszem rájuk. Egyikről írok most. De nagyon nehéz. Miért kell akkor mégis beszélni róla? Nem kell. És nem olvasod el, ha nem akarod. Én csak azt tudom, hogy az emberek a saját drámájukat a magukénak tudják, és egyedinek tartják. Közben pedig nincs új a nap alatt.
Amikor felmegyünk egy magos kilátóba, az egész tájat egyben látjuk. A hegyek domborulatait, a völgyek mélységeit, benne a folyó ezüst kígyóját…s ez a látvány így egységet alkot. Ha lemegyünk az erdőbe, szemünk elé kerül, s egészen közelről látjuk a vihar által tépázott fákat, az élve rothadó, odvas törzseket, a betolakodók gyomait egy-egy virítóan fehér papírgombóc, vagy kiürült palack formájában. Lemegyünk az ezüst kígyó partjára, s látjuk, hogy innen nézve inkább szürke, s ahogy halad a maga útján előre, igyekszik kihányni magából szennyes hordalékát. De te ne nézz oda, ha nem akarod látni!
Az álmok is amolyan alászállások a magos kilátóból, be a tudat alatti erdejébe. S amit ebben a barangolásban találunk, vagy tudjuk a nagy egész részeként látni, vagy sajnálkozunk felette, esetleg felháborodunk. Leragadva a pillanat impressziójában, fejcsóválva kérdezzük magunktól: „mire való ez?” Vagyunk sokszor bent az erdőben, s ha elborzaszt, ami ott van, a látványra kell gondolni, ami a kilátó magaslatából vár. A magasabbra, a felsőbb nézőpontra és egységre – hogy legyen értelme annak, ami lent vagyon. Ha fent vagyunk a kilátóban, s lenyűgöz az egység szépsége, csak hozzátesz önvalónkhoz, ha elgondolkodunk azon, mi seb, vesződség és látszólagos hiábavalóság rejtezik az egység eme szépségében. S talán akkor, nem csapjuk be többé magunkat olyan szélsőséges kitételekkel, hogy „az élet csupa rossz, vagy csupa csoda, ahol mindig csak jó dolgok történnek velem” - bárhol is járunk az életben: lent a mély völgyben, vagy fent, a lelki magasságokban.
És akkor jöjjön az álom:
Pokrócokat hajtogatunk a kisfiammal. Mutatom, hogyan kell ezt tenni, de nem jól csinálja, mert még kicsi. A jobb kezem középső ujján van egy éles körmöm. Megkarmolom az arcát vele. Azt gondolom, nem nagy büntetés ez. Lám, nem is fáj neki, mert nem sír. Kicsi idő múlva látom, hogy karmommal mély sebet ejtettem az arcocskáján. Nagyon vérzik. Elborzadok: ezt én tettem? Aztán fájni kezdett a lelkem. Ez megbocsájthatatlan.
Mára ennyi a történet.
Köszönöm figyelmed!