Ami elmúlt...

Mondhatom, végtelenül fárasztó felszámolni a múlt egy darabját! A lomtalanításra gondolok. Amikor lomtalanítok, akkor mindig annyi évet zárok le, amennyi éves most vagyok. Az esetemben 48 esztendőt. A régi holmik átforgatása emlékeket hoz elő, s lelkiállapotomtól függően vagy elszomorodom, vagy megörvendek, vagy csak szemlélődöm, mintha nem is rólam szólna, nem is az én életem volna…

Régi ruhadarabokra, fényképekre bukkantam, első házasság kötésem elveszettnek hitt fotóira. Kusza múltamat híven jellemzi, hogy azt sem tudtam eddig, vajon hol lapulnak?

Az nem tesz boldoggá, hogy mindenem ennyire széjjelszóródott.  Filléres emlékeim mára már a szó szoros értelmében elporladtak az árván hagyott zacskókban és dobozokban. Első gyermekem margaréta cumija feketére aszott a sötét szekrényben. A gyermekem felnőtt…itt az unokám közöttünk…Mi értelme lenne ezeket a holmikat tovább őrizgetni?

Minden megmaradt anyag darabkának sajátos szaga van. Valami olyan, mely minden egyéb tárgynál jobban emlékeztet a múltra.

Már szét is válogattam a zacskók tartalmát. S ezzel egy korszak végleg lezárult. Amikor becsukódik egy ajtó, kinyílik egy másik. Még a halállal is így van. Az ajtón át kell menni, s körül kell nézni, mi van ott?

Az ember ragaszkodik a múltjához. Egyszerűen csak azért, mert az biztos pont. A múltjában benne van az öreg mosógép is, mely egyszerű szerkezet, könnyen és olcsón javítható…de ma este eljött az idő, hogy megváljunk tőle. Ugyanis végleg elsercegett. Valószínűleg ez is füsttel működik, mint a számítógép, mert amikor kijött belőle a füst, megadta magát. Közel 30 esztendeig szolgált a hajdani Hajdú gyár által előállított, elnyűhetetlen szerkezet, és ma örökre vége! Béke roncsaira!

A múlt a jelenünk része, annak alapja. Az alapnak a földben a helye, úgy stabil. A múltnak a múltban a helye, úgy szabad a jelen. S szabad jövőt csak szabad jelennel lehet teremteni.

A múltat nem lehet elengedni, mint egy tollpihét a szélben, mert a jelenemnek vele van értelme. Amikor elengedés-szertartást végzünk, sosem a múltat engedjük el, hanem azokat a hiedelmeinket, melyekkel akkoriban éltünk, és azokat az ítéleteinket, melyekkel a múltunk történéseihez viszonyulunk. Nem embereket engedünk el, hanem azt a beszűkült látásmódot, amellyel eddig viszonyultunk hozzá. Mert, ha valakihez szoros kötelék fűzött az életben, azt az embert sem lehet soha szélnek ereszteni magamból.

Csecsebecséktől, emlékektől nem annyira nehéz elválni, mint lelki kötelékeinkről alkotott – gyakran téves- hiedelmeinktől.

Hmmm. Találtam egy halom gyertyát, amikor pakolásztam. Az jutott eszembe, hogy a Rókalyukba kerülnek majd beolvasztva, s mindazok, akik eljönnek hozzánk magukon dolgozni, elhozhatják múltjukból maradt gyertya-csonkjaikat, hogy hozzáadják a közös gyertyához, mely minden szer alatt égni fog minden ember közös tudatának megtisztulására felszentelve.

Tessék! Itt egy fotó a sok közül. A kezemben tartott menyasszonyi csokor múmiáját is kidobtam. Búcsúzóul még megszúrt.

Esküvőmön 1987-ben. Úgy lenne hiteles a kép felirat, hogy I. esküvőmön.

Hát így van ez.