Ami összehoz bennünket

Varázsolás-technikai szempontból érdekesen alakulnak a napjaim.

Kedves Látogatóim, Olvasóim!

Alig egy hónapja magával ragadott egy előre  nem is sejtett áramlat. Semmilyen igazmondó fórumon sem olvastam arról, hogy mit hoznak a csillagok. Csak azt tudtam, hogy piszkosul magam alatt vagyok. Valósággal elhúztam a belem a Margit-szigeti Napfény Női Öröm Dobkörre, és elővettem első, saját magam készítette kecskebőr dobomat, hogy végre méltó szerepét betölthesse. Nem tudtam, hova megyek, nem tudtam, kik lesznek ott, csak mentem…

Nem is tudom, hogy a csillagok állása miatt-e, vagy az együtt dobolás hatására – esetleg mindkettő -, de mély bánatomat elfújta a szél, és attól kezdve nagy pezsgés jellemzi mindennapjaimat. Addig csak verseket faragtam, meg írogattam ide ezt-azt, de az után a nap után dalokat kezdtem írni, melyeket rendszeresen énekelek az óta is itthon, munka közben, kocsiban, a réten. Sőt, a Margit-szigeten is a dobkörben. Szólnak ezek a dalok varázslatról, gyógyításról, áldásról, földelésről, szerelemről, igaz házasságról, a női szakralitásról, s nem tudom, hogy mi jön még, mint téma.  De nem gond! Ilyen dalocskákat (sem) szabad agyból alkotni. Amikor jön, le kell írni, aztán jön hozzá a dallam is. Egyszerű, néhány hangból álló dallamok.

Mostanra már túl vagyunk a negyedik dobkörös ülésünkön, s látva látszik, hogy e program nem csak afféle játék, szende időtöltés. Felbolydítja testünket, lelkünket. Egyéni feladatokat hoz, amire szintén nem számítottam.

Például fenn kell tartanom a mozgást a hétköznapok szürke világa és a dob adta varázslatos órák között. Mindig jelen lenni abban, ami van. Most révülés van, aztán munka van. Amikor munka van, nincs révülés…és adja magát a fordítottja – könnyebb is megvalósítani -: amikor révülés van, nincsenek hétköznapi problémák. Ez ad egy alapritmust. S ha tudok hozzá igazodni, megvalósítom egyik ideámat, mely a dalomban is megjelent: „A földön állok, az égre nézek/ A földön lépek, az égből élek…”

De a hétköznapokban továbbra is vannak megoldandó feladatok. S ezek elől nem lehet a dobolásba menekülni. A révülés adta varázslat, mégis, észrevétlen bekúszik a „nehéz” hétköznapokba is. Azok a bizonyos nehézségek ott vannak, de nem bírnak már akkora súllyal. A feladatokról leomlik a „megoldhatatlan, elviselhetetlen, kibírhatatlan” ruházat, melyet az emberi elme az aggódásával, hitetlenségével akaszt rá, és ott marad a puszta feladat. Csak két választás marad: vagy meg tudom oldani, vagy nem. Az életbölcsességhez pedig szervesen hozzá tartozik, hogy olyan helyzetekkel tudjunk együtt élni, melyek megváltoztatása nincs a kezünkben; olyan feladványok kísérjék utunkat, melyeket most nem tudunk megoldani.

Mostani életem részévé vált a dobolás. Iparkodom megfertőzni vele az egész családomat. Ma este, napnyugta táján kivonultunk kedvenc mezőnkre. A kutya sem járt arra, kivéve a mi Bellánkat, de ő családtag. Ez itt egy olyan hely, ahol Földanya a vánkos, s Égapa a takaró. No, aztán csináltunk olyan dobolást, kántálást ott kinn a réten, hogy a bozótban rejtőzködő vadak tán ma éjjel elő sem jönnek rejtekükből. Aztán hazatértünk. Én egy kicsit lemaradtam a gyerekektől. Szerettem volna egyedül lenni. Érzékeim kitágultak. Minden neszt hallottam a fűből. A közeli hegyek fái egyenként kiemelkedtek egységes zöld takarójuk alól, s külön-külön megmutatták magukat nekem egyedi pompájukban. A felhők, mint felvert tojáshab, úsztak az égen, aranyba-vörösbe borulva a szentülő Nap fényében.

A dobolás – tudjátok – ad egy ritmust az életünknek. És valami megfoghatatlan boldogság-érzést. Lehetőségeket ad a kezünkbe, hogy közelebb kerüljünk egymáshoz. Tanítani lehet vele. Igyekszem gyermekeimet kitartásra ösztönözni. Pam-pa-pa, Pam-pa;Pam-pa-pa, Pam-pam…és így tovább. Elrontottad? Nem baj! Folytasd! Újra!  Amikor érzed, hogy mindjárt begurulsz, még egy taktust verj rá! Te legyél, aki azt mondja: most állj, és ne add alább! Legyen hited! Amit elég ideig folytatsz, annak leszel mestere! Mennyi nevetés, mennyi öröm vegyül a mi kis itthoni dobkörünkbe! És tudunk varázsolni is. Egy másik teret magunk köré. Szelíd tér. A Bella kutya odaül. Akkor nem lehet rossz.

Itthoni próba közben betoppan a villanyóra leolvasó. Mi dobolunk fent a kuckóban: „Földanyánk, szívdobbanásodat hallom…” Mit sem tudunk róla, ki jött, ki megy. Párom mondta csak utólag: a leolvasó megjegyezte, milyen jó dolog is, hogy a gyerekek ilyesmivel foglalkoznak! Bárcsak az ő lánya is így tenne!  Bár csak apuka leülne a lányával dobolni! – én ezt kívánom nekik.

Szóval: varázsolás-technikai szempontból még egyszer: a fa az fa. A felhők felhők, a neszek neszek…s minden a Terembura alatt az, ami. A lényeg sosem változik, hanem a mi látásmódunk alakul át. Hogy  milyen módszerrel, az itt, ezen a hasábon, szinte mindegy. Egyébként nem teljesen igaz ez, csak itt és most.

Ma a rendszeres dobolás öröméről, ajándékáról tudtam mesélni nektek, s ha hazatérek az izzasztó kunyhóból, érzem, megint lesz miről írnom.

ui.: zsenge dalaim szövegét megtalálod itt:   www.lelekfarm.hu/dalaim/

S ha jönnél Te is felváltani a hétköznapok monotóniáját, keress rá a Napfény Női Öröm Dobkörre a Facebookon.

Áldás!