Ami összeköt, vagy szétválaszt bennünket (Hajnal 3 - folytatás)
Ismét felvirradt. Jót aludtam. Nyílik a bagolyvár ajtaja, jön befelé a kávé. Várom a kérdést: „miért?”. De e helyett a finom kávéhoz mély megértést kapok. „Elmenekültél”, így mondja. Biztosan hangos voltam. Igen, mondtam, mert azt akartam, hogy kialudd magad. Pedig kénytelen voltam valósággal átgázolni rajtad, mert 10 üres négyzetcentiméter nem volt a térben, ahová léphettem volna. (A falnál van az ágyunk, és én alszom belül.) De annyira aludtál, hogy észre sem vetted. Aztán már tovább tudtam osonni. És aludtam egy jót a csendben itt fent.
Miért is érdemes erről írnom? Dicsekvésből, hogy irigykedhessen, akinek ideje van rá? Aligha. Inkább magamat boncolgatom a nyilvános műtőasztalon, hogy ennyi év után is…még mindig bekapcsol a rossz élmény gomb…amikor a szeretet nyelve a számonkérés volt. Amit sosem tudtam igazán magamévá tenni, vagy legalább természetesnek elfogadni. Pedig azóta hányszor kaptam kézzelfogható bizonyítok arra, hogy az a korszak végleg elmúlt?! Közben eltelt kilenc jó esztendő, ebből öt egyedül, nehezen vihető és négy boldogságos, páros év…de még mindig bekapcsol a félelem gomb: ebből megint balhé lesz. Számomra is érthetetlen ez a ma már teljesen alaptalan feltételezés, amikor a szeretet nyelve már a kávé reggel és a jó szó, az éjszakai, személyes élmények és álmok megbeszélése, saját félelmeink, szorongásaink kiadása.
Hát itt a példa: lehetőségünk van együtt élésünk alatt tönkretenni és felemelni egymást. Hogy mi az, ami felemeli a lelket, és mi az, ami pusztító a másikra nézve, nincs kőbe vésve.
Olykor és néha az kell, hogy mindig elérhetőek legyünk egymás számára, néha pedig ennek az erőltetése végzi el az eróziót a lelkünkön. Az eszménykép: együtt-szabadon. Ami számomra nem nyitott házasságot jelent. Mindenki tudja, mi van a nyitott házasság hátterében. A lényeg az, hogy két ember közötti legmélyebb kapcsolódást, az intimitást és benne a szexualitást kivisszük a kapcsolatból. Vagy az intimitást nem. De akkor a külső kapcsolódásra nézve pusztító ez a helyzet. És minden párkapcsolatnak van egy saját titka, amit mindketten őrzünk avatatlan szemek előtt. Ez oly erős kapocs, melyet senki emberfia fel nem bonthat. Csak akkor, ha kibeszéli. Ha ezt is kivisszük, annak válás a vége.
Azon tűnődöm, hogyan, miképpen tudnám elengedni ezt a rossz beidegződést, miután már eljutottam végre arra a felismerésre, hogy romboló szeretet nyelvet beszéltünk akkoriban, és hogy pontosan mi ketten voltunk képtelenek egy építő szeretet nyelvet megalkotni. Ezért is váltunk el. Főképp. Hogyan tudnám ezt elfelejteni, megbocsájtani magunknak, már csak azért is, mert ha kiderül, hogy tegnap éjjel is féltem, akkor vágok egyet a mostani kapcsolatom bizalmi kötegén. Hát meddig lehet a másik ember jó szándékát feszegetni, bepróbálni? Mennyi személyes titkot hizlalok magamban, hogy nehogy kiderüljön ez és még az: szorongva vettem meg tegnap azt a néhány virágot, amit ki akarok ültetni a ládáimba. Pedig sok év alatt kiderült, hogy most nincsen ezzel semmi baj. És senki sem fogja megkérdezni, hogy „mibe került?”.
Mert, ami igazán sokba kerül, az a saját béklyóink eltussolása a másik elől, vigyázva arra, hogy meg ne bántsuk, meg ne illessük. „Megtartom magamnak ezeket a személyes szenvedéseimet, hogy ne fájjon a másiknak”. De ezzel egy kicsit távolabb is kerülünk egymástól – mert soha nincsen kimondva. Nem hiába tanultam meg, hogy az elhallgatás szétzúzza a rendszert. Leszármazottak tömegei szenvednek attól, mert családrendjüket átjárja az elhallgatás. S kicsiben ugyanúgy. Ha a kapcsolatban megjelenik az elhallgatás, az lazít valamit a szálakon. Miért is fontosak, hogy ezek feszesek legyenek? Mert a szabadságunkban is szükségünk van arra, hogy megtartsuk egymást. Erre „szerződtünk”, ki-ki erre esküdött, kimondva, vagy kimondatlanul: „megtartjuk egymást”.
Minden szenvedő mögött ott lapul egy agresszor is egyazon személyiségen belül. Az én támadó fenevadam ugyanakkor szemrebbenés nélkül felháborodik a potom 70 ezer forintos kávédaráló hallatán. Az értékrendem legbelül az, hogy 3000,-Ft virágra nem sok, de 70 ezer forint kávédarálóra igen. És lehet, hogy sokan helyeslően bólogatnak: bizony az sok. Csakhogy a lényeg az ember, és az ő vágya. Én virágot akarok, ő kávédarálót. S a szabadon-együtt eszménye azt is jelenti a szív-könyvelésben, hogy a 3000 forintos kóróm ugyan annyit ér, mint a 70 rongyos kávéaprító masina. Mert nem a számok a fontosak, hanem a vágy, ami mögött egy érző ember van. Amit nekem lehet, az neki is. És amit neki lehet, azt nekem is. Ez alapelv, és nem váltható számokra. S ott kezdődik a józan belátásom, hogy akkor én erre válaszul nem akarok egy két milkás autót a fenekem alá.
Ennyi mára.
Ha érdekel, a történet eleje itt olvasható: