Amit ma megtehetsz....

Szenvedély

A szenvedély az a mozgatóerő, mely az embert úgy ösztönzi cselekvésre, hogy közben észre sem veszi, mennyi energiát, fáradtságot tett bele, mennyi időt fordított a munkára és ezért fáradhatatlanul tud tevékenykedni – az ember. Általában. De nem én. Szeretném, igen, ha engem is a szenvedély vezérelne minden cselekedetemben, ezzel szemben egy elért eredmény, egy „hegycsúcs” elérésekor mindig hatalmas fáradtság vesz rajtam erőt, mely elkeserít. Mi ez? Ez lenne a szenvedés- függőség? Muszáj nekem mindig szenvedni? Mert abban érzem magam otthon? Habár arra vágyom, hogy szenvedélyfüggő legyek (ha kell egyáltalán valamitől okvetlenül függeni), mindig csak nagyon rövid időre tudom megtartani magamban ezt az állapotot. És, persze, hogy legyen min aggódni, hát azon aggódom, hogy ugyan mitől is fáradtam el annyira, és vajon ez „normális” dolog-e ? Nagyfokú realistás vesztésről tanúskodik, hogy képtelen vagyok belátni, hogy a munkám fizikai igénybevétel, ezért természetes, hogy fizikai fáradsággal jár, amit egyszerűen csak ki kell pihenni.

Próbálom összekaparni magamban az emlékeimet. Két évvel ezelőtt más gondjaim voltak. Például nem volt elegendő megbízásom. Vagy ha volt is, alkalmanként, amikor összetorlódott, akkor is nagyon ki voltam fáradva, és fele annyi volt a bér, amit ki tudtam alkudni. Megálmodtam magamban, hogy mennyi lenne az elegendő fizetség, de nagyon hosszú ideig nem történt semmi érdemleges változás. Emberi léptékkel mérve két jó esztendő is elmúlt, mire úgy alakultak a dolgok, hogy az akkor megálmodott bevételt időnként el tudtam érni. Mostanra már annyi megbízásom van, hogy hetekre előre be vagyok osztva. Nem dicsekedni akarnék, csak úgy mondom. Itt van, tessék, és időnként teljesen ki vagyok purcanva.

Ebben az esetben is, mint már olyan sokszor bizonyosságot nyert az életemben ez a tény, a segítség ehhez úgy érkezett, olyan váratlanul, mint meteor az űrből. Megtettem magamért ezt és azt, kisebb és nagyobb dolgokat, de ami igazán lendített rajtam, azokkal a történésekkel józan ésszel előre nem is számolhattam volna, én nem is számoltam. Hanem megragadtam a kínálkozó lehetőséget, elfogadtam egy kinyújtott kezet. Az elmének mindig szüksége van koordinátákra, melyek között tudhatja, hogy kicsoda ő valójában. Amit e sarkpontok, tengelyek közé nem tud beszorítani, azt transzcendensnek nevezi, vagy azt mondja rá, hogy Isten és az angyalok, az égiek megsegítettek. Ennek a meghatározásnak azonban kevesebb most jelentősége van. Sokkal fontosabb résen lenni, és élni egy felkínálkozó lehetőséggel, mozgásba hozni magunkat és együttműködni vele. Azzal a szenvedéllyel, mellyel megálmodtuk. Mert tényleg vigyázni kell, hogy mit álmodom magamnak, hiszen sokszor meg is kapom, el is érem. Viszont akkor jön a pofon: nem számolok azzal, hogy annak mégiscsak ára van. Annak az ára a fizikai fáradság, lemondás, sok figyelem, ami mindenfajta munkához elengedhetetlen; fizetni kell vele a rendelkezésre álló időmmel. Mindez nagy teherré válik a számomra, ha közben kialszik a szenvedély.

Mint egy párkapcsolatban. Megálmodjuk magunknak az ideális társat, aki egy napon bekopog. (De nagyon szemtelenek ezek az égiek, nekik nem fontos az emberi idő! Ők úgy csinálnak, mintha örökké élnénk mi emberek, itt, e Földön, és mindegy lenne nekünk, hogy a várva várt jó mikor köszönt be az életünkbe.) Amikor bekopog, nagy élmény, nagy extázis, nagy szerelem…de aztán, kiderül, hogy a számunkra ideális tulajdonságain kívül hoz néhány kevésbé ideális tulajdonságot is, amivel aztán kezdeni kell valamit. Vajon mi is az, amit elsőnek elillan? Hát a szenvedély.

E két példát azért hoztam ide, mert rájöttem arra, hogy amihez elsősorban szenvedélyesen kell fordulnom, az maga az életem. Ami önmagában véve is egy csoda. Ha aranyborjakba teszem a szenvedélyemet, azt meg fogom unni, abba bele fogok fásulni és el fogom hagyni. Ha az életembe teszem a szenvedélyemet, ha a puszta létezésemet szeretem, ami egy valódi érték, egy igazi csoda, a szenvedély meg tud maradni. Legalább is most így vélekedem erről. Mondjam ki nyugodtan, ez most ez feltevés a részemről. A szenvedély nem tűri el, hogy olyan személyekhez, kössem hozzá, akik léte mulandó „vansága” labilis, vagy olyan tárgyakhoz, melyeknek a boldogságomra gyakorolt hatása kétes értékű. Ha nem jól használom, a szenvedélyem felszívódik, mint a véraláfutás. És jön a taposómalom. Legyen szó akár egy jól jövedelmező munkáról, akár egy embertársammal való kapcsolatról. Vajon helyes-e szenvedélyesen küzdeni a pénz megszerzéséért? Aligha. És ebben hibáztam. Még akkor is, ha a pénzt csak egy eszköznek tekintem, hogy megszerezzek vele valamifajta boldogságot. Most már látom, hogy ezért fáradtam el, és ezért hagyott alább a szenvedély. Vajon helyes-e megküzdeni egy jó párkapcsolatért, abban az értelemben, hogy mindent elkövetek, hogy besétáljon az életembe, és szenvedélyesen keresem, amíg megtalálni nem vélem? Aligha. Ezt a hibát azért nem tudtam elkövetni újra, mert leállítottak. Egy hang a fejemben. De ebbe most nem mennék bele. Most maradjunk annyiban, hogy kicsit lökött a liba. És aztán, persze - előbb-utóbb – megszerezzük az a másik embert „magunknak”. De, amikor kiderül, hogy nem is a miénk, hogy van saját egyénisége, és saját élettere, amire továbbra is igényt tart, akkor ahhoz már nehéz alkalmazkodni. Minden szenvedélyt beletettünk a megszerzésébe, de ő is csak egy eszköz lett a mi boldogságunkhoz, mely szerephez neki nem mindig van kedve. Csoda, hogy elillan a szenvedély?

Így belső utazásomban eljutottam oda, hogy egyetlen dolog, amibe érdemes szenvedélyt beletenni, az  életem maga. Amihez utam során eszközöket kapok lehetőségek, tárgyak, anyagi javak formájában; amihez élettársat kapok, aki viszont sosem lehet egy eszköz ahhoz, hogy én boldognak érezzem magam. Hiszen ki akarna egy katalizátorral együtt élni minden nap, aki a folyamat beteljesedését elősegíti, de maga nem részese e folyamatnak, nem részese a közös örömnek, bánatnak, a közös életnek? Úgy érzem, úgy helyes, hogy mindazt, amit meg kell tennem, ami a kötelességek szintjén igen fáradságos és nyomasztó tud lenni, azt megtehetem elsősorban magamért, az én örömömre, mely öröm nem öncélú, hanem kiárad azokra, aki körülvesznek engem. Hiszen, ha én jól vagyok, körülöttem mások is jobban lehetnek.

Nos, nézzük a gyakorlatban! Mi van itthon tennivaló? A konyha: úszik. A szoba: dettó. A szekrényben a nyári göncök bitorolnak minden polcot. Ki kellene cserélni a téli holmira. Most negyed tíz van (este). Az egész művelet nem több,  mint egy jó óra. Egy óra az életemből, ami nagyon drága nekem. Ha jó üzletet kötöttem, 2500,-Ft. De ez most annál sokkal többet ér, ez az egy óra, amit megtölthetek most életszenvedéllyel. Nem a párom kedvére, aki soha, semmiért sem szólna…a magam javára, melyből aztán Ő is részesedik. Most ezt kipróbálom. Holnap megírom az eredményt.

Jó éjszakát!