Andrea néni

Az újpesti, negyedik emeleti, két szobás panellakás konyhájába nem süt be a Nap. Milyen szerencse! Sosem szerettem tűző napon főzni. Északi fekvésű ablakából örök panoráma nyílik a Pilis hegyeire, s talán még a Börzsöny egyes, külső vonulataira is. Korai őszi nap van. Reggel még melegen tűzött a Nap, de dél felé beborult az ég, s a távoli hegyek is homályos fátyolba burkolództak. Megfőztem szerény ebédemet. Egy kis levest, mást úgysem tudnék enni. Elfáradtam ebbe is. A konyhában, az ablak előtt, ahonnan ez az örök panoráma nyílik, ott szoktam üldögélni sokat egy magas bárszéken. Tekintetem a hegyeket fürkészi. Általában én nem is vagyok itt. Hanem mindig a hegyeim között időzöm lélekben – s mindez annyira valóságosnak tűnik olyankor. Elmenekülök innen, a tömegszállásról, a beton-tengerből, az István út szűnni nem akaró zajból, ki, a nyugalmas zöldbe, ahol én igazán otthon voltam mindig. Még akkor is, amikor nem is voltam ennek tudatában. Ma megint visszamegyek a kertbe, melyet majd 70 évvel ezelőtt édesapámék vásároltak 7.500,- jó magyar forintért. De nem abba a kertbe, ahogyan most kinéz: minden olyan más lett!  Az új tulajdonosok kivágták régi, kedves bokraimat, az öreg diófa már korábban kiszáradt magától, és mindörökre a sitt-sírba szállt egykori és egyetlen valódi otthonom, a kicsiny ház, amit annyira szerettem és amivel annyi vesződségünk volt, hogy omladozó falait valahogyan egyben tartsuk. Helyébe egy takaros, hetven négyzetméter körüli, modern ház épült.

Emlékszem, a régi házban, ha sírt az ég, az eldeformálódott műanyag ereszekből mindenünnen zuhatagok omlottak alá. A ház végében volt egy lyukas hordó, de a víz negyede sem jutott el odáig, hanem leszotyogott útközben valamelyik repedésen. Mint ahogyan egy házban lenni szokott, sosem múlt el nap, hogy valami ne romlott volna el. Ez nem is csoda, hiszen volt jó tíz év e házikó életében, amikor semmit sem csináltunk rajta. Apám azért, mert már beleaggott az életébe, én meg azért nem, mert akkoriban alapítottam új családot, velük is házban, kertben laktunk, s éppen elég tennivaló akadt ott is – többre nem futotta az erőmből. A házikóm így szépen az enyészet útjára lépett. Már eltelt újabb 7 esztendő, mióta visszatértem oda, elmenekülve az élet, és talán magam elől is. Bizony, szűk esztendők voltak, ama bizonyos hét szűk esztendő, nem volt felesleges pénz rendbe hozni, ami szükséges lett volna. A csapok folytak, a bútorok a sok nedvességtől valósággal szétrohadtak. Az egész ház bűzlött a penész szagától. Mégis úgy éreztem, hogy haza találtam. Apám két kezével gyártott bútorait széjjel kellett verni – nem egyet sajnos még életében, a szeme láttára, s akadt olyan bútordarab is, melyet ő maga szedett szét az én utasításomra. Nagyon szomorúnak láttam akkor, talán a szeme is megtelt könnyel. Ezt nem tudom, mert azt már nem láttam, csak azt, hogy fejét leszegve, konokul kalapál, hasít.

Szerettem azt a csöndet. Már ha éppen nem ordibáltak a kisgyermekek a szomszédban. Kisgyermekek? Mára felnőtt valamennyi! Egyetemre járnak és dolgoznak. Szüleik éppen mostanában gyakorolják az elválás művészetét – a gyermekeiktől. Azt nem tudom, hogy ők együtt maradtak-e, mert házukat már jóval korábban eladták, s elköltöztek onnan, nem tudom hová. Már akkoriban is azt gondoltam, hogy nem értem a fiatalokat. Rengeteg munkával felépítenek egy házat, milliókat ölnek a kertbe, kutat ásatnak, aztán 15 éven belül továbbállnak. Mi értelme ennek? Így aztán, azzal nyugtatgatom magam, hogy hiába is maradtam volna ott Csobánkán, pontosan, ugyanúgy nem ismernék senkit, mint itt Újpesten. Már itt sem nagyon teszem ki a lábam a lakásból. Pedig megtehetném. Járni még tudok. De nem vagyok kíváncsi a rohanó emberekre, de ami még igazabb, ők sem kíváncsiak rám. Meg, aztán, néha el is tévedtem korábban ebben a kiismerhetetlen beton-vadonban. Borzasztó, amikor az ember bemegy egy kapun, felmegy a lifttel a hatodikra – eddig minden ugyanaz a látvány, kiszáll, de az ismerős börtönrácsot nem találja sehol. Ez kétségbe ejtő! Inkább itthon maradok.

Szóval, nem könnyű helyzet, amikor a gyereket engedni kell. Az ember szülőként ugyanis azt gondolja, legalább egy jó ideig, hogy a gyermeke az élete értelme. Kisebb elengedésekre mindig hajlandó, de a nagy elválás akkor is nagyon fájdalmas. Új életet kell alapítani! Nem csak a felnőtt gyermekeknek, hanem a szülőknek is. Nehéz, nagyon nehéz. Magam is megszenvedtem. Onnan vettem észre, hogy már nem vagyok kompetens, hogy a gyerekeim a saját útjukat járták, és nem szorultak rá az okos tanácsaimra. Nekem azért volt nehéz, mert én meg úgy éreztem, hogy bizony, én lennék az, aki rájuk szorul, de nem lehet, mert ez helytelen, mert boldogtalanná teszi őket. És azért is nehéz volt, mert – bár szabadon élhettem – de nem volt saját életem. A nélkül meg még nehezebb elengedőnek lenni. Anyámnak sem volt saját élete, és végül is, nagyanyám is egész életében a lányaival élt együtt – segítve őket mindenben, ahogyan csak tudta. Ilyen a mi családunk – eszi, nem eszi, nem kap mást.

Életünk értelme gyakran a másik ember. Tiszteletre méltó, de nem előnyös. Sem itt, sem egy páros kapcsolatban. Az ember – ha őszinte tud lenni – előbb-utóbb bevallja magának, hogy ez fárasztó – mindig másokért élni. Néhányan azt követelik, ki akarják követelni, hogy nekik élj. Ha az illető a gyermeked, akkor elszúrtál valamit a nevelése közben; ha a férjed-feleséged, akkor könnyen meglehet, hogy kezdetben eljátszottátok a „Suta őzike és a jóságos állatgyógyító” meséjét. Mondjuk, Te voltál a mesében a gyógyító. Ápoltad és ápoltad, de az őzike sehogyan sem akart meggyógyulni. Sőt, egyre sutább lett, egyre gyámoltalanabb, végül teljesen rád támaszkodott, érzelmileg és mindenhogyan – kikövetelve magának az állandó figyelmedet és jelenlétedet az ő számára. Innen már alig van visszaút, sőt nincs is, hanem egy új út van, de az többnyire csak a Te utad lesz – egyedül. Vagy megtanulsz együtt élni a konfliktusokkal.

Szülőként ráterpeszkedni a gyermekre – nagyon bonyolult lelki háttere van…Erre csak azt a gyermeket lehet rávenni, akinek mély lelkiismeret furdalása van, leginkább azokból az időkből, amikor ott lett volna az egészséges elválás ideje.

Ó, Anyám! Nagyon terhes volt nekem, a Te lányodként, soha, igazán el nem szakadni tőled! Az életem csupa vergődés volt – a Te hálódban. Aztán egy nagyon rossz üzletet kötöttem, hogy végre megszabaduljak. Ma már tudom – vén fejjel -, hogy a kötődéseket nem lehet felbontani. Sehogyan sem. A kötődésekkel együtt kell élni és meg kell adni nekik a tiszteletet a kapcsolatban, de sosem lenne szabad feladni a kötődések állandó felügyeletét. Ami azt jelenti, hogy nem a kötődés irányít. Az ezzel járó konfliktusokat élethosszig fel kell vállalni, mivel nem lehet megszűntetni, tehát együtt kell élni vele. De akkor nem akartam ezt elhinni. Én ugyanis, mindig, minden konfliktus elől meg akartam szökni. Képzeletben mindig egy konfliktusoktól mentes életre vágytam. Valamire, ami nincs.

-        Andrea néni! – hangzott egy csilingelő hang a bejárat felől. Nahát, mennyire elkalandoztam megint! Lám, már 6 óra van! A nővérke az, akit a gyerekeim fogadtak mellém. Az a feladata, hogy minden nap, késő délután eljöjjön, és segítsen felkészülni az estére. Aztán reggel is eljön, akkor pedig az előttünk álló nap bevezetésében segédkezik. Szeretem őt. Azt hiszem, Zsuzsannának hívják. Nekem már nehéz bemászni a kádba, meg kimászni, felnyitni a dög nehéz heverő ágyneműtartóját, leengedni a fürdőszobában a fregolit, de még inkább megpakolva felhúzni. Az ételemet még megfőzöm és megeszem egymagam, s ha időben elindulok, amikor a szükség agitál, ki is érek a toalettre. Csak ezek az egyéb munkálatok – ezek már nehezen mennek. Eltelt az idő. Az utcára ritkán megyek le. Nem mintha nem tudnék! Lépcsőzni nem kell, levisz a lift. Bár nem szeretem, amikor becsukódik mögöttem az a vasajtó, és én néhány pillanatra elveszítem a tájékozódó képességemet. A gombok is összefolynak a szemem előtt. Egyszer azt hittem lefelé megyek, és a 10. emeleten kötöttem ki. Ez is nagyon zavar. A csukott kaszni mindig is zavart. Fiatal koromban inkább felmásztam gyalog. Ha nem volt túl sok csomagom. De az nem most volt, hanem még a 90-es évek közepén, amikor a Szőlő utcában laktam.