Anyaország határtalan

Ezt meg kell írnom! Ma igazán nagymama lettem! "Ellenszegülve" fiam parancsának, alaposan megdajkáltam kicsi unokámat. Barnus három hónapos. Igaz, ami igaz, bizony fifikás a lelkem. Ha foglalkoznak vele, mi baja sincs, de ha otthagyják egyedül, rögtön rázendít. Apája nem tűrheti tovább eme, a zord élettel össze nem egyeztethető magatartást, és elhatározta, hogy rendet teremt kicsiny családjában. Pechére azonban ezt nálunk akarta elkezdeni. Egy darabig némán kanalaztuk a levesünket, míg Barnus bent az ágyon óbégatott. Én háborogtam szelíden, hogy ez így mégsem mehet, nem tudok így enni, ha sír a gyermek. Végül kicsikartam egy engedélyt, eldobtam a kanalat, és bevágtattam az ágyhoz. A sírás persze rögtön abba maradt, és megbeszéltük az élet folyását a bocival és szarvassal, akik plüss-némasággal figyelték az eseményeket. Csodálatos, ahogyan egy ilyen kicsi baba beszél! Hiszen beszél már, és érteni lehet, ha figyel az ember. Minden porcikája beszél. Főképp a szemecskéi. No, és ha ezek a szemek meglátják a mamát, akkor egészen egyértelmű a szerelem kettejük között.

Nagyanyai minőségemben most nincsen más dolgom, mint hogy szavaimmal helyben hagyjam mindazt,amit a szerelmetes anya tesz kicsiny csemetéjével. A menyem nagyon szelíden leszoktatott arról, hogy megmondjam a tutit. Meg milyen tuti ez? Olyan könyv-tuti. Meg a felelősség nélküliek sztoikus nyugalmával osztogatott jó tanács. Én azt látom, hogy jól működnek. A gyermek fejlődik, s úgy nő, mint a gomba. Teljesen kiegyensúlyozott. S fifika ide, vagy oda, többnyire oka van a sírásának. Anya kicsit bizonytalan néha, amikor feltűnik az apai szigor, hogy most merre is tovább, de én biztos vagyok abban, hogy meg fogja értetni a fiammal, hogy most első sorban problémamegoldó szülőként kell funkcionálniuk. Így, ha bömböl, foglalkozni kell a gyermek problémájával. Egyébként is, mindig foglalkozni kell vele, még az után is, amikor már azt fogja mondani: „ne foglalkozz velem annyit”.

Most elkalandozom egy kicsit. Ugye ez is könyv-tuti, hogy van a problémamegoldó szülői szerep, később pedig, a problémateremtő szerep. Ez utóbbi a határok meghúzásával van összefüggésben.  Tudom, nehéz meghúzni a határt, és tudom, hogy határok nélkül nincs szabadság. És azt vallom, hogy annál a gyereknél lehet meghúzni jól a határokat, akinek számolatlanul kielégítették az igényeit csecsemő korában.

A csecsemő igénye pedig elég kevés. Például nem szereti, ha éhes, ha fáj a hasa, a foga helye, nyűgös lesz, ha álmos, vagy ha melege van. Anyával akar lenni.  Oszt ennyi.  Az összes többi igényt már a szülő támasztja, és rávetíti a babára.

Kisded korában, amikor már az etető székben ül, gyakran úgy ül ott, hogy egyáltalán nem éhes. Anya pedig meg akarja tömni, hiszen dél van és enni kell. Ez még párszor előfordul, és megkezdődik egy ádáz küzdelem a kisded és a szülő között. Bevetjük a játékokat, a televíziót, minden eszközzel el akarjuk terelni a gyermek figyelmét, hogy aztán egy óvatlan pillanatban a szájába dugjuk a pürés kanalat. Megint határokat szeretnénk húzni, csupa jó akaratból. Hiszen dél van, reggel van, este van. Ebéd van, szundi van, fürdés van. Jóléti társadalmunkban mi is lenne nagyobb veszélyforrás a gyermek számára, minthogy éhen vesz?

Tehát igényt elégítünk ki, és nem korlátozunk. És ha nincs igény, akkor nem támasztunk mi magunk igényt. Nincs igény az ebédre? Majd lesz igény az uzsonnára.

Öt perc után elalszik a mellen? Anya! Aludt ki magad! A szoptatott csecsemő üzeneteket közvetít az édesanya állapotáról. Hiszen még sokáig össze vannak kötve!

Sok történetet olvastam, melyben anyák leírják, hogy egy-két évig akár óránként szoptatták csecsemőjüket. Én igazán örülök, hogy mindketten jól vannak, de azt gondolom, hogy ritka alkalom, ha olyan családi háttér áll rendelkezésre, mely ezt viselni és segíteni képes. A gyermek követi az anya határait. Anyaország pedig elég tágas. Emlékszem, egyszer kidűltem. Csecsemőm bömbölt, és én már mindent megpróbáltam, hogy megelégítsem. Ő mégis üvöltött rendületlenül. Leültem az ágyam szélére, és tologatni kezdem a babakocsiban…reggel ébredtem fel. Az ágy szélén a lábam lelógott a földre, a kocsiban kicsi fiam békésen aludt. Még kellett nekem az alvás. Bemásztam az ágyba és azonnal visszaaludtam. Reggel jó nagy tejcsárdát csaptunk. Emlékszem, aztán néhány nyugisabb nap következett. (A csecsemő gondozás írott szabályainak dugába dőléséről olvashattatok tapasztalatokat.) Itt nem volt már más, csak végkimerülés. És a babám alkalmazkodott. Gyermekágyas anya és gyermeke együtt lépik át saját határaikat. Mert nem volt segítség, és túl kellett élni. És túléltük!

Nem mondanék-írnék ma  egyebet…boldoguljunk, ahogy tudunk!