Anyós sok(k)

Hamar az elején tisztáznám: másfél anyós vagyok. Hogy milyen, arról tessenek megkérdezni a menyemet, meg a vejemet. Aztán, meny is vagyok, méghozzá többszörös. Erre épp nem vagyok büszke, csak a kompetenciáimat soroltam fel.

És most a reggeli elmélkedésemet teszem közzé a témában. A nézőpont a nő lesz, aki a meny szerepében van. Tehát a feleség és anyósa közötti nehezített állapot van terítéken.

Mindössze egyetlen villanás, egy lehetséges helyzetre, egy gondolkodásra ösztönző kitekintés, úgyhogy ne keresd benne a végső megoldást, kérlek, nehogy csalódás érjen! Hisz a te végső megoldásod benned van, és nem valahol kívül.

Szóval van egy olyan teljesen szokványos, hétköznapi helyzet, hogy a kedves mama (a férj anyukája), és a feleség nagyon nem tudnak együtt működni. Sok tapasztalatot gyűjtöttem az utóbbi időben e témában, mégpedig úgy, hogy összejöveteleken felvetettem ezt a helyzetet, és arra voltam kíváncsi, ki, hogyan látja a megoldás lehetőségét.  Kicsitől a nagyig, minden férfi úgy gondolta, hogy férjként kimaradna ebből a tyúkperből, és volt, aki vállalta volna, hogy mindkét nőjével elbeszélget. Anyával külön, a feleségével külön. Érdekes, érdekes. És akkor most jöjjön az elmélkedés:

Engem mérhetetlenül felbosszantott, amikor az akármelyik férjem nem állt mellém, ha anyósom agresszív módon lépett be a mi intim szféránkba. Nehéz helyzet volt, mivel egy házban laktunk, és ő volt ott előbb. (Ez ugye nyilvánvaló, mivel ő, meg a férje építették a házat.) Amit láttam, és amit kaptam a férjemtől, az mindössze egy tehetetlen pingvin-vergődés volt. Mert a karjait vállból fel-fel rángatta, és csak annyit tudott mondani: „most mit csináljak? most mit tegyek?” Így aztán, hogy a házasságunk szépen tönkre is ment, anyósomat is vádoltam sokáig, így adva neki – tudattalanul – helyet a házasságunkban. Pedig az egy faktum, hogy a házasságot két ember köti és nem három, meg négy.

Valamivel jobb a helyzet, ha a kedves mama nem tud papucsban átjönni hozzánk. Ha saját házban élünk, és a mama csak látogatni jön, vagy besegít és utána szépen hazamegy. Az a kérdés ötlött fel bennem: „ mi lenne, ha körbepisilnéd a házad?” Ez az asszonynak, feleségnek szóló kérdés. Tudom, kicsit morbid, amint elképzeled, hogy mindig a házad köré végzed a kisdolgod, ugyanakkor érezhető, hogy van ebben valami határhúzás is. Egy lehetőség, amit megtehetsz a férjed nélkül is, aki legtöbbször tehetetlen az ügyben. És úgy érzi, lehetetlen, hogy felmondja az édesanyával a szerelmet. Hiszen Az Első volt ez az asszony az életében.  De tovább álmodtam a sztorit: „ha ezt megteszed, kivel fogsz még összetűzésbe kerülni?” „A férjeddel” – jött a válasz. Mert ő úgy van, hogy rád is hagyná az egészet, meg nem is. 

„És még ki marad kívül?” – nyaggatott tovább a belső Hangom. Mindjárt jött a felelet: „A saját anyukád.” És akkor beütött a villám. „Igen! A saját anyukám! Mi is volt közöttünk, épp akkor, amikor nem bírtam mit kezdeni az anyósommal? Mi volt annak az oka, hogy olyan anyós-helyzetek jöttek az életembe, aminek megoldására nem láttam esélyt?

Az én megoldásom az volt, hogy én minden házasságommal az anyukám elől menekültem. A viszonyunk jellemzője…nos, az egész sokkal rosszabb volt, mint a sokévi átlag. Valahogy meg akartam volna szabadulni tőle. És mindent, amit vele nem tudtam rendbe tenni – hisz abban a kapcsolatban én is gyermekként voltam jelen - , a párom anyósával akartam rendezni. Szóval, nekik bátran ellenálltam, harcoltam a saját érdekeinkért, vitatkoztam, pöröltem, nem beszéltem velük, miközben végig egyedül éreztem magam ebben a partizánharcban, hiszen a férjeim csak”pingvinezni” tudtak. Az anyósom volt, akinek ki mertem mondani egyáltalán, hogy „jogunk van a saját életünket élni”, erre aztán szereztem a férjem személyében még egy haragost. Persze, azt sem mondta ki nyíltan, inkább csak nagyon feszült lett, mert roppant kellemetlenül érezte magát. Amit meg is tudok érteni. De én jártam úgy a végén, hogy kettő egy ellen, és én voltam az „egy”.

A tehetetlenség roppant bosszantott. Mindig a páromtól vártam, hogy oldja meg a helyzetet, ő pedig tőlem. Ezért aztán nem tudott semmi sem változni.

A kompetencia kérdése nagyon fontos. Amit nem láttam át akkor. Kompetens vagyok abban, hogy az édesanyámmal való kapcsolatomat a helyére tegyem. Megírhatom azt a szörnyű levelet, melyben kiborul a bili. Hogy mit tettél velem, és az mit okozott az életemben, valamint azt, hogyan szeretném a jövőnket…mi az elképzelésem, hogyan tudunk békében élni? Hogyan tudom én a saját életemet élni – nélküled, kedves Anyám? Mindazon rossz kötődések nélkül,melyek eddig összekapcsoltak, de ugyanakkor romboltak is engem-téged-a családomat?

Nagyjából eddig tart a kompetenciám.

Ezt nagyon nehéz tudomásul venni. Nehéz megállni, hogy ne mondjuk ki: vagy ő, vagy mi. S nehéz szembenézni azzal, hogy a párunk felesége lehetünk, de terapeutája nem. És ha pontosan azt a hibát követjük el, mint a férjünk anyja, aki nem engedte a fiát férfivá felnőni, és ezért az még öreg szőrös korában is az anyja fennhatósága alatt él…Tehát nem hagyjuk meg neki a szabadságát, akkor végül minket fog elhagyni. Hiszen, a két rossz közül a biztosabbat fogja választani, és mindig az tűnik biztosabbnak, mely régebben van jelen az életünkben.

Na tessék! Megint a nőnek van több feladata! Mindig ide lyukadunk ki. De Kedves Férfiak! Ne gondoljátok, hogy hátra lehet dűlni. Mert azért Ti is tudjátok, hogy ott vagytok a szeren, és szükség van rátok, és nektek is van feladat – saját hatáskörben. Megjavítani, a felnőtt énetekkel, ami régen elromlott – a gyermekiben.

Ha úgy érzed, hogy érintett vagy az ügyben, várlak egy személyes beszélgetésre, hogy közösen megtalálhassuk a kivezető utadat. És az is meglehet, hogy közben Az Útra bukkansz rá…sosem lehessen azt előre tudni.

Az email címem fent van a honlapomon,  és minden levélre válaszolok.

Szép napot és sok erőt az Új Élethez!