Anyukám, annyira szeretlek

Drága Anyukám!

Régen nem írtam Neked. Tudod, sok volt az elmúlt időben a kihívás az élettől. Nem maradt túl sok erőm, időm elmélyülni, gondolkozni – és megszólítani Téged.

Holnap Anyák Napja lesz. Ugye tudod? Egy nap az évben, amikor az édesanyákat köszöntjük. Kicsit erőltetett ez a játék, hiszen a gyermek nem tartozik köszönettel a szüleinek, amíg még gyermek. S amikor már felnőtt, akkor nem csak köszönettel, de hálával is tartozik, nem kevesebbért, minthogy egyáltalán életet kapott szülei által.

Te mindig önzetlen voltál. Tudom, sosem vártad volna tőlem, hogy hálálkodjak, vagy visszaszolgáltassak valamit abból, amit tőled kaptam. Ezért könnyű nekem hálát érezni, hiszen ez nem egy elvárás tőled. A hála érzése a szívemből jön, szabadon szárnyalhat – feléd.

Pemetefű teát szürcsölgetek. Emlékszel? Mikor tini koromban kruppos lettem, te vettél nekem ilyen teát, és alig bírtam meginni, mert annyira keserű volt. De ez a keserű tea valahogyan mindig megállította a rohamot. Egy hete betegeskedem, most már nagyon csúnyán köhögök, és vettem pemetefű teát. Most sem finomabb. De gyűröm lefelé, és remélem, hogy segít.

A kert gyönyörű. Igyekszünk úgy rendben tartani, ahogy apu tette annak idején.  Kedvenc bokraid csodásan virágoznak. Anyák napjára tiéd az összes orgonavirág, és az aranyeső, amit annyira szerettél. Balázska kivágta egyszer véletlenül az egész fát, amikor ritkította az őserdőt itt a kertben, de most megláttam egyet a szomszéd elhagyatott portáján, s virágzás után meg fogom próbálni,  hogy kiások ott egy ifjat és elültetem, hátha megfogan.

A kis ház még bírja, bár felújítása nagyon időszerű lenne. Ma sokat haladtunk a konyhácska burkolásával. Nem is értem, hogy tudtuk két évre félretenni a megkezdett munkát, miközben nagyon zavart, hogy olyan össze-vissza, rendetlen az egész!  A héten készen lesz ez is. Megint kipipálhatunk egy feladatot.

Anyu, kérlek, ne aggódj értem, hidd el, nagyon jól vagyok! Sokat tanultam Életből, mióta árva lettem. Emlékszel? Mindig azon aggódtam gyermekkoromban, hogyan fogok én élni, ha Te már nem leszel? Mindig attól féltem, hogy mi lesz, ha meghalsz…És Te csak mondtad kedvesen, hogy nem kell félnem, mert Te most nem fogsz meghalni, hanem majd csak akkor, amikor én már felnőtt leszek, és lesz családom, és lesznek gyermekeim és ők lesznek a fontosak. És most már én is tudom, hogy minden szó igaz volt, de nagyon nehéz ebben a szellemben élni, amikor már nem én vagyok a fontos, mint anya, hanem valaki más… Zsófika már felnőtt nő, saját otthonában él a városban, Tündi nagykamasz, és a feketében való mindenhova járás idejét éli, Csabi a maga 12 esztendejével kajláskodik. Balázs megnősült. És az idén, ha Isten éltet, nagymama leszek. Most már nem nehéz, most már örömteli és nyugodalmas, de az első évek bizony kemények voltak. Akárcsak neked, 28 esztendővel ezelőtt, amikor neked volt ott a feladat, hogy engem utamra engedj.

Tudod, megemlékezem arról is, hogy mennyi baromságot tettem, amivel bizonyára kétségbe ejtettelek téged akkoriban. Mit mondhatnék? Elnézést, bocsánat? Ez is olyan faramuci. Inkább elmondom, hogy nagyon szabad szerettem volna lenni. Semmi más nem hajtott, mint hogy a saját életemet élhessem, amit magam irányítok (és nem Te). Igen, ez őszinte, úgy érzem, ennek van itt helye. Azért sajnálom, hogy így alakult.  A belülről fakadó szabadságot csak azóta tudom megélni igazán, mióta az élet tesz elém korlátokat. Azokkal nemigen lehet bokszolni. Az ember csak teszi a dolgát, ha tudja, s ha nem, majd alakul a helyzet magától. Jól belevénültem az életbe, nem gondolod?

Anyukám! Kereslek a felhőkön, a Nap sütésében, sírod kövénél,  melyet már felékesítettem tavaszi szépségekkel; fantáziálok arról, hogy talán hazamentél és a Tatrosban lubickolsz szülőfaludban, de nem lellek másutt, hanem csak a szívem mélyén. Ott vagy Te elevenen, amíg csak én élek. S elevenek a szavak, melyekkel majd négy éve búcsúztam tőled: „Anyukám, annyira szeretlek!”.