Aranylakodalom

Mire mennék egymás nélkül? Itt vagy te és itt vagyok én. Több év van mögöttünk, mint előttünk. Néha hátra nézünk. Nehéz volt, könnyű volt? Keserű volt, boldogságos volt? Ez is, az is. Senki ember fia nem vethet mértéket, nem hozhat ítéletet felőlünk. Értéke van az életünknek, a múltunknak nyereségei és veszteségei. A jövőnknek pedig reménysége, mely immár gyermekeinkben, unokáinkban testesül meg.

Gyakran éreztem úgy, hogy nem tudlak szeretni. Mindazért, amiről úgy gondoltam, hogy rossz benned, s számomra elviselhetetlen. Azért vagyok veled mégis, mert, ha már szeretni képtelen voltam a benned lakó fájdalmat, akkor legalább elviseltem. Aztán háttérbe húzódott a fájdalom, a sebek hegesedtek, s megint értettük egymás szavát, megint tudni véltem, hogy Te vagy az!

Akkor már nem elviselni kellett, mert lehetett szeretni. Akik csak kívülről láttak minket, nem tudhatták, hogy a kapcsolatunk ilyen módon lélekzik. Egyszer közelebb kerültünk egymáshoz, egyszer pedig távolabb. Egyszer emelkedik a szenvedély, máskor süllyed. Mint a mellkas, mely az életet hívja a testbe minden egyes belégzéssel.

Bántottál és bántottalak. E nélkül azt hiszem, nem lehet. Csak ha akkora távolságot tartanánk egymástól, mely köztes űrben minden intimitás elenyészik. Anélkül pedig nincs mély kapcsolat. Azért mély, mert intim. Páratlanul nem csak a szex hiányzik, hanem a bensőségesség is. Az örömem, nyomorom megosztása veled, aki elhordozza, ami az enyém. S hozzá jön még cipelni való, ami közös. Te vagy, aki az elviselhetetlen énemet elviseli és reménykedve várja a holnapot, mikorra mindez elmúlik belőlem. Kipárolog, belevész a levegőbe, mint egy szellentés.

Szerettél és szerettelek. Odaadóan, feltételek nélkül. Nem volt kérdés, hogy közel vagyunk-e egymáshoz.  A közelségben sosem bántottuk egymást, hanem szerettük. Szívesen ünnepeltük a közöttünk lévő intimitást, és felidéztük hajdani szerelmünk minden apró történését. Olyan régen volt! De tudom, Te voltál az, Te, aki most is vagy. Itt vagy!

Évtizedek óta építjük, ápoljuk ezt a bensőséges viszont egymás között. Mely elbírta azt is, amikor nem voltam szerethető és azt, amikor Te is undok voltál.  Tudtál velem örülni és velem sírni. Azt szerettem benned mindig is a legjobban, hogy sosem voltál közömbös. A harag, ha fel is támadt, mindig láttuk előttünk az életünk következő lépcsőfokát, melyen feljebb lehetett lépni. És léptünk és léptünk és léptünk. És közben eltelt ötven esztendő.

A család ünnepel bennünket. Legyen nekik is jó. Nekem ez a nap, olyan, mint a többi. Legfeljebb csak álmélkodom azon, hogy tud ötven év ilyen rövid lenni? Ha végig nézek a családunkon, nem mondhatom, hogy szinte semmi sem történt. Ez nem volna illendő. De mégis. Elszalad az életünkből ötven év. És nincsen még ötven hátra. Ím, felértünk ama lépcsősor tetejére. És most hová innen tovább? Ezért minden nappal értékesebb a jelen pillanat, mely az életünket innentől fogva szüntelenül apasztja.

Igaz boldogságot nekünk arra az időre, ami még hátra van! Ha lehet, ne is tudjuk meg soha, hogy mire mennénk egymás nélkül. Én legalább is nem akarom.

(Drága szüleim emlékére, akik március 10-én lettek volna ötven éves házasok)

(A fotó illusztráció)