Árnyékos anyaság

Anyának lenni

az élet orgazmikus állapota. Most persze azt hiszed, hogy olyan jó. Ez azért van, mert alapvetően helytelen a szóhoz társított, belső képzet.  Akkor mondom gyorsan, hogy mit jelent számomra ebben az összetételben:  megsemmisítő. Anyának lenni megsemmisítő állapot. Ha kicsit jobban elterjedt volna a szexuális csúcspont és a halál közötti összefüggés, talán kevesebb ideál élne  a fejünkben mint a szexről, mint pedig az anyaságról. De valamit tudhat, aki nem akar semmi áron meghalni. És sokan vagyunk így. Aki nem mer kikapcsolni, mélyen elaludni, transzba esni, az fél megsemmisülni és nagyon fél végleg eltűnni. Ezért nagyon nehéz neki anyává is válni. Mert az megsemmisítő állapot. Megsemmisítő a fogantatás pillanata, a szülés utolsó előtti fázisa, és megsemmisítőek az egybe folyó nappalok és éjszakák.  És mindezért a jutalom a gyermekünk feltétlen bizalma, tekintete, érintése, gügyögése, szemmel  látható testi és lelki gyarapodása.

Az anyává válás lemondással kezdődik. Már egyszer lemondtunk a világ összes többi, nagyszerű kandúrjáról, amikor hozzámentünk a vőlegényünkhöz. Feladtunk valamennyit a szabadságunkból, és lemondtunk a saját igazunk örökös érvényesítéséről. Ha eddig az a téves képzetünk volt, hogy függetlenek vagyunk a házasság után is, most végérvényesen eljött az idő, hogy lemondjunk a függetlenségünkről – időnként nagyon hosszúnak tűnő évekre. Könnyebb úgy anyává válni, ha előre tisztában vagyunk azzal, hogy az apa is lemond mindezekről – még ha az is lenne a látszat, hogy nem. És tisztában vagyunk azzal is, hogy a férfi természetéhez hozzátartozik, hogy nehezen tűri ezt a lemondást. És még mi, feleségek leszünk azok – agyon szopott cicivel, lógó hassal és karikás szemekkel -, akik néha egy kis szabadságot engedményezünk szegény hímnek, annak érdekében, hogy később is lehessen rá számítani.

Az anyává válás a vágyak szintjén születik meg. Itt nem a nemi vágyra gondolok, hanem egy olyan vágyra, ami kezdetben csak a nőhöz tartozik, és valahol a szíve mélyén őrzi. És ezt a vágyat osztja majd meg a nő a férfival. Nem valami direkt közlésre van itt szükség, sokkal inkább egy kisugárzásra a szavakon túl és azok felett. ( Elég volt látni a rémületet a férfi arcán akkor, amikor lelkesen elújságoltam, hogy gyermekünk lesz. Másodjára már nem volt annyira ideges ettől a csodálatos hírtől.)

Ha valaha is az az ábránd élt a fejünkben, hogy mindenben egyek leszünk a párunkkal, érdemes most elszámolni ezt az adósságunkat az élet felé, és átértelmezni néhány elképzelést. A biológiai késztetés szintjén még egyek vagyunk. De a belső késztetés már különböző. Én, a nő, hozom az álmomat, azt a belső, titkos vágyat, és a testemet adom, hogy mindez megnyilvánulhasson. Ugyanakkor a férfi hozza a biológiai vágyát, és ritkán gondolkozik tovább. Az aktus végén ő kivonja a testét, én viszont nem tudom magam kivonni sehonnan. Befogadni tudok. De az mindenképpen a bőrömre megy: megváltoztatja majd az egész életemet. A fogantatás pillanatától lemondok arról, aki eddig voltam. És itt kezdődik a történet, amit úgy hívnak: anyaság.

Az anya születésekor és később is, a várandósság, szülés és gyermekágy idején, nehéz helyzetet hoz, amikor úgy érezzük: inkább elfutnánk valahova, bármit, csak ezt ne! Sok asszony a magzatelhajtásba menekül, és ez egy életre nyomot hagy szeplőtelen anyaságán. Egy bélyeget, melyet aztán sehogyan sem tud magáról levakarni. Menekülésünk gyakran alaposan indokolható, ám a megmagyarázás sem ad a léleknek megnyugvást. Különösen nehéz teher az első gyermek ilyen módon történő elvesztése.

Nem beszélünk róla eleget, pedig kellene: minden olyan fogamzásgátlási módszer, mely az anya testére fizikai vagy kémiai úton (esetleg mindkét módon egyszerre hat), egy folyamatos lehetőség magzatelhajtása. Nem beszélünk róla eleget, pedig kellene, hogy a természet bölcsessége gyakran magától kilöki a méhből azokat az embriókat, melyek életképtelenek lennének, mert genetikailag sérültek, például. S csak a testüket jól ismerő nők veszik észre a holdazás (menses)napjaiban, hogy most valami nagyon másképpen van. És nem történik semmi, megyünk tovább.  Beszélnünk kellene róla többet, hogy az anyasághoz feltétel nélkül hozzátartozik a veszteség.  A természet bölcsességéből, saját akaratból, tudatlanságból, menekülésből, félelemből. Hogy mennyire igaz: bármit elkövetünk, hogy gyermekünk legyen, és bármit, hogy ne legyen. Hiszen a bőrünkre megy.

A szakirodalom számtalan helyen említi, és gyakorló dúlák-bábák elbeszéléseiből tudom, (no, meg a saját példámon), hogy a vajúdás során is beléphet a menekülési késztetés, az anyának olyan gondolatai támadhatnak: „kellett ez nekem?” , „nem lehetne visszacsinálni?” és ilyenkor leáll a vajúdás, vagy megreked a fájdalmak szintjén. Gyakran be kell orvosilag avatkozni, esetleg császármetszés lesz a szülés befejezése.  Ha előbb nem is, a szülőágyon feltörnek a rég bedugaszolt, palackba zárt lelki fájdalmak, sérült kötődések az anyánkhoz, az anyaságunkhoz.

Sajnos van arra is saját példám, amikor a gyermekágy idején is előbukkan a menekülési kényszer. Idegességben, türelmetlenségben, szoptatási zavarokban, amikor a baba indok nélkül nyugtalan és bömböl…és elhatalmasodott rajtam: nem szeretem őt. Hát lehet ilyen? Hát ember az ilyen? Anya az ilyen? És ugyanaz a megbélyegzés, mint egy magzatelhajtásnál. Nem lehet szavakba önteni, milyen szörnyű érzés rádöbbenni: nem tudom szeretni! A saját valóságommá válik és nem tudok szabadulni tőle. És egyre több türelmetlenség, agresszió szakad fel. Istenem! Mi lett belőlem?  Nem szégyenlem kimondani, még most is folynak a könnyeim, ahogyan ezt felidézem. Egy szép álom összezuhant. Nagyon jó anya akartam lenni, és lám, most itt vagyok ezzel a szörnyű érzéssel!

Hosszú évek távlatából visszanézve az én menekülési történeteimre, azt tudom mondani, hogy én is voltam az, és egy kicsit nem én voltam. A csalódásom pedig abból fakadt, hogy teljesen más elképzelésekkel vágtam bele 27 évvel ez előtt az anyaságba. Magasztos elképzelésekkel, a tökéletesség  égig érő fájával, melyet aztán alaposan megfaragott a zord élet baltája.

Beszélnünk kell tehát róla, hogy egy nagy francot van itt a mindent és mindenkit átható Aranykor! Átmenet az van. Meg kuszaság.  Magasra törő tündér-álmok és alacsonyan repülő hollók.  Gyökeret vesztett nők milliói épp megtagadták a természet rendjét, az ember-alkotta tradíciókat, s gyakran visszaemelnek egy-egy hagyományt, egy szimbólumot, és annak mentén próbálnak túlélni.

Szoptassak, ne szoptassak, mennyit, mikor, tápszer? Van olyan anyuka, aki arra alapozza a hitét, hogy a Fehérlófia című mesében Fehérló hét évig szoptatta csikaját, tehát teljesen rendben van, ha egy anya még szoptatja 4-5 éves gyermekét. Én nem tudok ebben állást foglalni és nem is akarok, amíg nem nekem kell minden éjjel óránként felkelnem, vagy fél oldalt nyomorogva aludnom, mert a gyermekünk kitúr a saját ágyunkból. Mindenki cselekedjen, ahogyan jónak látja. Csak azt tartom sajnálatosnak, hogy ezt a szép szimbólumot anya épp úgy készpénznek veszi, mint a 4 éves gyermeke. Az én értelmezésemben az, hogy a csikó hét esztendős koráig szopik, azt jelenti, hogy mindig visszatér az anya oltalma alá. És ez oltalom alatt egyre erősebb lesz. Miközben az anya elfogy a gondoskodásban. Hát lehet ezt szebben szimbolizálni? Azt, hogy az anyaság megsemmisítő az anyára nézve? Persze Fehérló is elmehetne e hét év alatt zumbára, meg hastáncra, és fogyaszthatna biotermékeket, hogy egészségét megvédje. Miért is ne? S néha egy kozmetikus vagy egy wellness hétvége sem ártana… Elvégre a XXI. században vagyunk! De itt az alap-mondanivaló a feltétel nélküli odaadás, melyet a gyermek egészséges elszakadása követ. Egyetlen, általam ismert mesében sincs olyan élethelyzet, ahol a fiúgyermek a szülei mellett marad. De a lányok sem.  Mindig, minden történet arról szól, hogy útnak indul, tapasztal és megházasodik. Mindig, minden történet arról szól, hogy férjhez megy, vagy szolgálni megy, tapasztal.  Ez alól talán csak a Bolond Istók története kivétel. De hát ő elég együgyű volt, nem volt alkalmas az önálló életre.

Ezért, a jó anyaság (nem tökéletes, csak jó) ott kezdődik, hogy már idejében felkészülünk a búcsúra. Mert búcsúzunk gyermekünktől, amikor a világra engedjük a szüléssel, amikor leválasztjuk a mellről, amikor közösségbe adjuk, és amikor önálló életre engedjük. És megesik, hogy előbb megy el ebből a világból, mint mi. Ez egyébként most egy jó nagy hülyeség volt, amit utóbb leírtam a felkészüléssel kapcsolatban. Mert nem lehet rá előre felkészülni, mindössze annyi marad, hogy megengedjük az életünknek, hogy betöltse önmagát. Egyfelől nagy lehetőségek birtokában vagyunk, hogy életünket kormányozzuk, másfelől azonban ez a kormányzás, hogy merre menjen tovább a hajó…valami hirtelen jött, kreatív megoldás lesz az adott pillanatban, mely a legalapvetőbb szükségletünket fogja szolgálni és semmi többet. Ez pedig a túlélésre való törekvés.

Gyermek nélküli világban élve, amikor sehol, se közelben, se távolban, sehol egy kisded, hosszú évek óta, de mi vágyunk rá, hogy mi életet adhassunk, nagyon sokat segít gyermekek társaságát keresni. Oda menni, ahol baba van.  Nincs nagyobb vonzerő a lélek számára, mint érezni közelről a baba illatát, látni gesztusait, és megérteni, hogy mit üzen nekünk.

Aztán: minél előbb, tudatosan kilépni a megszokottból, a kényelemből és a komfortzónából. Én nem mennék már ezzel a vén fejemmel vajúdástámogatási tréningre, ha éppen várandósságra vágyom, vagy már várandós vagyok. De elmennék izzasztó kunyhóba, női programokra, ahol csak mi nők vagyunk együtt, ahol énekelünk, dobolunk, és kibeszéljük a férfiakat. Nem olvasnék könyveket a várandósság és a szülés menetéről, mert amire szükségem van a teljes megéléshez, nincs könyvekben leírva. Ez valami olyan titok, mely nőtől nőig úszik, s minden  szavakon túl van. A megérinthetetlen ősi ösztön nem fogható meg centikben, grammokban, számokban, a könyvek legtöbbje pedig csak erről tud információt adni. (Minden fenét elolvastam én is, aztán mégis ki akartam kéredzkedni a wc-re, mondván: nekem most kakálnom kell, de azt nagyon!!! Alig bírtak visszatartani, pedig hányszor elolvastam, hogy ez a kitolási szak megindulásának a jele.)

A preventív pszichológia minden tárházát kimeríti egy combos kunyhózás, ahol minden valószínűség szerint szembe jön a pánik, a menekülési kényszer, s a lehetőség, hogy rábízd magad valakire, akit nem is látsz, csak érzékeled a forró sötétségben. Hajszál pont, mint egy vajúdás. Megismered és felismered sebeidet, melyeket a komfort-paplan alá tuszkoltál annak érdekében, hogy ne zavarják kényelmesnek álmodott, egyébként langyos pocsolya-szerű mindennapjaidat. A megelőző pszichológiának épp az a lényege, hogy amely helyzettel már találkoztál az életedben, az nem fog még egyszer akkora traumát okozni. És ami még nagyon fontos: az első, valódi, tudatos, önmagaddal való találkozást oldás követi. Míg az életben, élesben szerzett első találkozás sebet hagy maga után.

Amikor anya leszel, a megszokott, a kényelmes és a kiszámítható helyzetek messzire el fognak kerülni. Ez a kétségbeejtő helyzet  legkésőbb a szülésed után mutatkozik meg.  A Suttogót még véletlenül se olvasd el, mert csalfa módon meg akar győzni arról, hogy egy kisbaba mellett is lehet kiszámítható életet élni.

Neked hit kell, Asszony, és az érzés, hogy valódi nő vagy! Minőségednél fogva teremtő erővel bírsz, és képes vagy kinevelni és világra hozni egy embert, és még egy ember, és még egy embert. Aztán képes vagy táplálni, és úgy gondoskodsz róla szabadon…ahogyan te jónak látod. Bömböl? Ide, teszed, oda teszed, mellre teszed, leveszed, visszateszed, aztán elalszik a kicsi, te is alszol...ha nem bírod, segítséget kérsz…magad döntöd el, hogy milyen munkát tudsz kiengedni a kezedből…élvezed az élet ajándékait, hogy pont itt és pont most élsz, és szülhetsz gyermeket, hogy van tápszer, ha baj támad, és nem elég a tejed, és nem kell mindenféle kutyulmánnyal életben tartani. Három, vagy akár hat hónapot fél lábon állva is ki lehet bírni…feltéve, hogy ismered a képességet, hogy mindig egy kicsit kijjebb told a határaidat. És feltéve, hogy megtanultad eddigre, hogy ne mindig a könnyebb ellenállás irányába mozdulj el.

Azért támadnak a gondok, mert úgy csöppen az ember leánya az anyaságba, hogy az egész élete eddig a kényelemről és a biztonságról szólt. Azért dolgozott, az járt a fejében, és most ennek fuccs! Az egész maszlag egyszerre szakad a nyakába, a feldolgozatlan múlt, a meg nem dédelgetett veszteségek, hozzá a testi szenvedés és kényelmetlen helyzetek.

A szavak szintjén…nem adható át a lényeg. Csak annyit szeretnék még mondani: keresd magadban a nőt, és életet találsz!

A titkomat nem mondom most el. Majd. De tudom, hogy szeretsz, és elég most neked, hogy én nagyon örülök! 

Ja és küldök egy dalt:

soundcloud.com/sutobabi/termekenyseg1-mixdown?in=sutobabi/sets/my-songs-dalaim