Asszonyképző - megjelenik bennem az Erő

Kedvesek, már ne is haragudjatok, de napokig arra lehet számítani tőlem, hogy a vasárnapi Asszonyképző nyomán haladok a gondolataimban.  A téma a verbális agresszió volt. No, és ennek a mentén…

Azon iparkodtunk hogy megváltoztassuk a viszonyulásunkat a saját utunkhoz. Lehet ezt a megbocsájtás művészetének nevezni? Azt hiszem igen. A megbocsájtás ott kezdődik. Ezt most magamnak mondom, hiszen arra visz az utam a szellemhajóban.

Ehhez azonban fel kell nőni. S a drámákkal együtt, egy napon magunk mögött marad gyermekségünk kora és tudatállapota is. Amikor gyermekként azt szeretném, sőt, mi több, követelem, hogy a szüleim tartsanak végre felnőttnek, akkor én is csak szívóskodom, csak beleavatkozom a szüleim rendszerébe. Nem akarom sehogyan sem megérteni, elfogadni, hogy a szülőm szemében én mindig egy kicsit gyerek maradok. Ugyanakkor nem veszem észre, hogy velük szemben pontosan én vagyok az, aki gyerekként viselkedik.

Ha ebből ki tudok lépni, akkor felnőttem. Levéltam, de nem szakadtam el. S ki tudom mondani: gyermekednek tarthatsz engem. Ez pontosan azt jelenti, hogy a szülőm az eddigi viselkedését nem fogja felém megváltoztatni, én azonban már nem "gyermeki" reakciót adok. Nekem már nincs ezzel a helyzettel dolgom, mivel szüleim régen eltávoztak az élők sorából, de téma volt az utolsó időkig. És én akkor nem tudtam még...vagy tudtam, csak nem ismertem fel...van ilyen. Későn ébredő típus vagyok.

Gondolkoztam rajta, mit mondjon a kicsi gyermek...és egy darabig semmi értelmes nem jutott eszembe...aztán beugrott Hellinger gyógyító mondata: "anya/apa, kérlek!" csak ennyi. És emlékszem, hogy egyszer volt egy ilyen ülésem, ahol ez a helyzet állt elő. És elhangzott: "apa, kérlek", és a szülő összeomlott...és az egész verbális agressió összeomlott. A szőr feláll a hátamon, ahogy most eszembe jut...

Asszonyképzőn sámántechnikával kerestük meg a bennünk szunnyadó erőt. Az alsó világba utaztunk, (ami nem a pokol), hogy ott megkeressük azt a lényt, állatot, növényt, vagy ami jön, melynek segítségével aztán itt a középső világban képesek leszünk nehéz helyzetekben a középpontunkban maradni. Ezt "tudományosan" imaginációs gyakorlatnak hívják, és többek között a paradox terápia meghatározó eleme. A benned lakó lelki erő egy állat képében jelenik meg, ami már egy kép…és hozzá egy érzés… ami aztán minden helyzetben felidézhető. Szóval, kérem szépen…ne tessék leszólni ezeket az ősi, sámán technikákat, mert nagyobb hatással bírnák, mint képzelnéd. (Ezt most tudományoskodó tesóimnak írtam.)

Tehát az az erőállat nem valahol rajtunk kívül van, hanem bennünk él. A személyiségünknek egy elfeledett-eltemetett darabkája, ami erőst hiányzik ahhoz, hogy jól tudjunk működni a világban.

No, kezdődik az utazás. Mondanom sem kell, hogy az égvilágon semmit nem láttam. Beugrottam egy tölcséres víznyelőbe, aztán annyi volt. Se kép, se hang tovább. Szundikáltam a gyakorlat alatt – mit tagadjam?

Aztán jött a „kedvenc” rész: az utazás után mindenki elmesélte, hogy milyen állatot hozott magával az alsó világból. Csak kéne valamit mondani – gondoltam. Milyen ciki már, hogy soha nem látok semmit, amikor kiadják a feladatot. Így jártam Cserkúton is a szellemkenuban. Eveztem, mint a barom, és sehol semmi, amit beígértek. (Ez persze így nem teljesen igaz, mert ott éppenséggel találkoztam az Ősi Anyával. De nem szólt egy kukkot sem. Bár így utólag, talán nem is baj.) :)

Mikor rám került a sor, nagy hirtelen bemondtam, hogy az én állatom a szürke marha. Hát vajon hogy sikerült Isten hatalmas állatkertjéből pont ezt a vadbarmot kiválasztani? Csak úgy, hogy most olvasom Nyírőtől a Havasok könyvét, melyben Márit a személyes testőre, egy ökör védte meg a legény buja vágyaitól. Megküzdött a legény és az ökör, jól kifáradt a legény, s akkor a vágyai csillapodtak, s meglátta a Nőt. És engem akkor ez a történet nagyon megragadott. Jó lesz nekem is egy ilyen ökröt beszerezni nehéz pillanatokra. S bár szín igaz, hogy a világon semmit sem láttam az utazásban, nekem már mégis megvolt az erőállatom. Igen, ő az ökör. Egy szilaj szürke marha. Hát ne próbáljon senki belépni a személyes terembe, hogy átgázoljon rajtam, miközben engem észre sem vesz! Hiszen pontosan erről szól a verbális agresszió is. Velem beszélnek, rólam beszélnek, hozzám szólnak, csak épp úgy formán, minta én ott sem lennék. Nem fontos, hogy én mit gondolok, mit érzek, hogyan érint… Kell az ökör, hogy felébressze a támadót: ácsi! Itt egy asszony van! Egy hús-vér ember!

Hogy mit tudunk még kihozni a fantáziánkból, az egyedül rajtunk múlik. (Ilyenkor bizony jól jön, ha az ember sok népmesét hallgatott-olvasott gyermek korában.)  Tehetek a támadóm és közém egy tükröt, beburkolhatom magam egy védőburokba…és ráküldhetem az ökrömet – miközben a szidalmak egyik fülemen be, a másikon ki; miközben nem lépek be arra a szintre, ahol csak üvöltözni és pusztítani tudjuk a másikat szavainkkal. Ez is egy technika. A puding próbája az evés.

Az életemből végérvényesen elmúlt egy nagyon nehéz korszak. Ma el is vágtattam az anyakönyvvezetőhöz, hogy kérelmezzem születési nevem visszavételét. Mire is vártam kilenc évig?

A kiképzésem a témában véget ért. Már, ami a tapasztalás részét illeti. Mostanában a túlgondoskodásból adódó „agressziót” kóstolgatom. Ami a szülő-gyerek viszonylatomban megnyomorító volt számomra, viszont most nem érzem kiszolgáltatva magam. Most már nem kell gyermekként válaszolnom. Úgyhogy előhívom az ökrömet, oszt jóság van.

Merthogy, az is az gond, hogy a verbális agresszió „áldozataként” gyermekként reagáltam. Hisztiztem, sírtam, topiztam, belementem nyakig… ja, és összetörtem több garnitúra tányért is. Az ökör azt is szimbolizálja, hogy erőben vagyok, felnőttként vagyok, nagy vagyok, amikor elér a kérdés: „Miért nem kértél segítséget?” Azért pajtás, mert nem volt rá szükségem. Ha lett volna, szóltam volna.

Ennyi mára.

Az Asszonyképzőn kihegyeződtek füleim a verbális agresszióra. Kaptam és adtam. Hogy mit adtam, a következő sztoriban fogom elmesélni. Biztosíthatlak, meghökkentő lesz. Szóval: ne menj messzire, a reklám után visszajövünk. :)