Asszonyképzőben

Asszonyképzőben Babinál…

Igen, ez tegnap történt. És az elhatározás s hirtelen volt – tőlem megszokott módon. Az Asszonyképzőbe asszonyok járnak. És szerencsére hajadonok is –egyre többen. Fontos témát kezdtünk: a verbális agresszió-t.

Rögtön tudtam, hogy ott a helyem. Hiszen „öltem” is már, és sebesítettem is a szavaimmal – rosszkor, rossz helyen. Mindeközben százszor belehaltam a számomra fontos személyek rám telepedésébe.

Mindenkinek megvolt a maga feladata a témában. Nékem végső soron az önmagamnak való megbocsájtás volt a csattanó, ami egy döntés kérdése. (Mint minden változatás, általában az életben.)

Szembenézés önmagammal – ismét. Miközben az a „történetem”, hogyan váltam a verbális agresszió áldozatává, felbukkan, hogyan váltam én magam agresszorrá. Hiszen egyetlen gyermek sem, így én sem születtem a verbális agresszió képességével…hanem, vártam az engem körülvevő világtól, hogy mutassa meg magát. És megmutatta. Felnőttem, és bevonzottam az életembe ezt a kellemetlen, ám de ismerős helyzetet. Az is egy döntés volt, csak épp tudattalan.

A nehéz helyzetről nem hittem el, hogy lehet ez másként is. Nem hittem annak gyógyulásában, noha nagy lépéseket sikerült tennem, hogy magamat gyógyítgassam. S visszatekintve, sérültségemből adódóan kellett végigjárnom azt az utat, amit bejártam, s amiről aztán hatalmas veszteséget hagyva magam mögött, végül letértem. Nagyon lassan ébredve…

Határok nélkül lenni egy kapcsolatban egyenlő: potenciális áldozattá válni. A másik ember örökös kétsége, bizonytalansága, fölénye és haragjának áldozatává válni. Az olyan alfa-szuka típusú nő, mint amilyennek én is vagyok, a verbális agresszió művelése nem támadó-áldozat viszonylat volt, hanem: támadó-támadó. És ettől még nehezebb volt a történet….

Volt, volt, volt…Másnap reggel van. A kelő Nappal felragyogott tegnapi utoljára húzott lapom: a múlt elengedése. Úgy tűnik, ez az éjjel nem történt meg magától. Pedig, igencsak kívánnám már. Hiszen a jelen illanásában így hogy vagyok itt?

Sokat tanultam a verbális agresszió mibenlétéről ezen a napon. Hogy nem csak üvöltözésről van szó, hanem főképp arról, hogy mit mondunk egymásnak… Hogy a mondatok alanya mindig a másik, az ő hiányosságai, esetleges tévedései, melyek gyakran nem hordoznak semmi valóságot. Tudattalan céljuk és valós hatásuk, hogy a másik felet megingassák saját magában, az örökös bizonytalanság fenntartása és a hatalom „dicsérete.” Ide tartozik az érzelmi zsarolás is.

A verbális agressziót a szülők vezetik be a gyermek életébe…így tegnap arra is rá kellett döbbenem, hogy nem csak az apukám kínozott ezzel, hanem az anyukám is…hmmm. Ehhez el kellett telni az életemből ötven évnek. Azért is volt nehéz ezt észrevennem, mert apa kezdetektől fogva destruált, míg anya gondoskodott, támasztott, de kifelejtettem egy elemet: amíg csak anya tudatánál volt, aggódott értem. Sosem bízott bennem, a képességeimben, és sosem akart elengedni a saját utamra. Minden eszközzel azon volt, hogy fenntartsa az ő személyes fontosságát az életemben, hiszen: egyedül én úgysem tudom megcsinálni. A mai napig az életem egyfajta bizonyítási kényszerrel élem. És olyan dolgokat is megcsinálok egyedül, amit egyébként közösen kellene. Ezzel vágva eret a csapatmunka csuklóján, vagy a feladat delegálás nyakán.

Most nem írok többet a tegnapi napról, mely átütötte a falakat a lelkemben. Köszönöm Babinak, hogy felvállalta, hogy elindította és életet lehelt ebbe a rettenetünkbe belekövesedett témába (is).

Bár Asszonyképzőn voltunk, a verbális agresszió nem csak a nőket érinti, sújtja, hanem a férfiakat is. Egymás agresszorai és áldozatai vagyunk egyszerre. Gyermekként és párként, munkahelyen és barátságokban.

Az én szívbéli óhajom mindenkoron az, hogy támadjon bennük, nőkben és férfiakban, belülről fakadó igény egy teljesebb életre, ami által a most élő és működő emberek a gyermekeinket egyfajta rátelepedés nélkül képesek átadni a saját életüknek.

S aztán…csak megszületik bennem a megbocsájtás, ha egyszer, úgy szívből elhatározom. Akkor most vigyen erre az út a szellemhajóban! <3