Átlátszó patakok- őszinte varázslat
Úti beszámoló
A combos Rókalyuk program után felül az ember lánya másnap hajnalban a buszra, és elindul az osztrák sógorok hazájába, csak ide, a Lajtán túlra. Erdőt járni, hegyet mászni, rohanó patakot lesni. Időtlen kómában robogunk a reménytelenül esős hajnalon. Háromkor keltünk. Se kép, se hang.
A kétszer két óra így valószínűtlenül hamar elröppent. Mariazell határában már kipattant a szemem, hiszen itt vannak a hegyeim! Mint tudjuk, minden hegy az enyém, nem csak itt Csobánkán, hanem szerte Európában. Enyémek a Tátra bércei, A Jungfrau, és most bekebeleztem az Ötscher Graebent is. Az Alpok sudár fáit már megsimogatta az Ősztündér, s bele is pirultak a lombok. Olyan varázslatosan tarka volt a táj, csak a legelők tartották magukat konokul tavaszi, üde pompájukhoz – de ők is meg fogják magukat adni, ha lehull az első hó.
Ahogy szaladtak a fák az út mentén tova, elméző agyamban úgy pörögtek a szombat eseményei. Újabb és újabb gondolatok furakodtak be. Az elméző mélázás egyik folyománya az igazságszagú felismerés, hogy a női lélek meggyógyítása szinte lehetetlen, ha a férfiak az ő lelküket nem tudják transzformálni. Amennyire csöpögős tud lenni férfi szemmel nézve a nő érzelmekkel átitatott, örökké hullámzó lelkivilága, épp oly elkeserítő tud lenni számunkra, nők számára, amikor egy férfi csak külső elvárások szerint él, és legmélyebb érzéseit mélyen eltemeti magába.
Ahogyan rohantak a fák az út mellett, és minden összefolyt álmos szemeim előtt, libabőrös lettem, hogy tegnap megbontottuk, rést ütöttünk ezen a falon. Férfi társunk alaposan megszenvedte a szolgálatot, de állta derekasan a sarat. És kérem, ne gondolja senki, hogy egy fecske nem csinál nyarat! Egyfelől szilárdan hiszem, hogy itt e Földön, ebben a pillanatban is tömegek dolgoznak ezen a transzformáción. Megannyi apró rést ütve az animus falain. Tehát nem egy fecske, harkály dolgozik itt, hanem rengeteg!
Szép képet formáltunk arról, hogy a nőnek mit, hogyan kell áttörni. Mindannyian álarcok mögé bújva éljük az életünket. Mindenki takargat valamit. A férfi a konvenciók, a szerep-szabály falak mögé rejti valódi érzéseit; a nő mindent az érzelmek fátylával borít el, így akarva nem tudomást venni az élet rendjéről. Igen. Mi nők mindenhez a szeretettel akarunk közelíteni, és gyakran elkövetjük azt a hibát, hogy a rendet alárendeljük a szeretetnek. Amikor leánytestvérünk úgy térdre esett a rend előtt, hogy recsegett a parketta – nagy rés támadt akkor a fáytlon. Nem feledem.
A férfiak a rendet akarják megtartani, hogy ez által megvédjék magukat az érzelmektől, amiért gyakran szeretetlennek tűnhetnek a szemünkben. Csak akinek szeme van rá, az veszi észre a férfi lelke mélyén lapuló érzelmeket. Mindannyiunknak jó, ha látjuk, hogy minden bennünk van, csak elő kell csalogatni, csak meg kell adni a tiszteletet, hogy ez által elismerjük a helyét az élet rendjében. Helye van a rendnek és helye van a szeretetnek, és minden, őszinte érzelemnek….
És megérkeztünk. Széthajtogattuk magunkat a négy órás út után. Már nem zuhogott Annabergen, csak szemerkélt az ég. Megvettük jegyünket. S indultunk be a szurdokba. A gondolat áradatnak vége szakadt, mert innentől kezdve a lábam elé kellett figyelni. Szűk utakon, telis-tele botlasztókkal haladtunk befelé az Ötscher Graeben szívébe. Ahogy haladtunk lefelé, a fenséges, kopasz sziklák egyre hatalmasabbnak tűntek. Mintegy száz méterre alattunk már fel-feltűnt a hegyi patak, mely időnként valószínűtlenül kiszélesedett és folyóvá duzzadt. A kristálytiszta víz teljesen átlátszó volt, halvány zöld színben pompázott. Nyugalom és nyitottság, őszinteség – ez jutott eszembe.
Kevés mód volt meditálni, elmélyülni, részben azért, mert folyamatosan figyelni kellett a lábunk elé, részben azért, mert folyton volt valaki a nyakunkon. Előttünk, mögöttünk. És fényképeztek ész nélkül. Olyankor megtorpant az egész menet. Én többnyire csak a szemeimmel fényképeztem. Mindenben a természet erejét láttam. A tonnás kövekben, melyek a fizika minden szabályával dacolva csücsültek az omladozó hegyoldalon. A pusztulás és újjászületés örökös körforgását láttam. Egész hegyoldalak fognak eltűnni a következő tavaszra, hogy új dűnéket képezzenek a rohanó patakban – nem várt fordulatot hozva a víz útjába. És jövő tavaszon minden bizonnyal új növényzet üt tanyát a most még halottnak tűnő tájon. Mert minden, mindig él. Csak mi gondolkozunk folyamatosan két végletben: élet-halál. Élet-halál.
A tarka őszi flóra lenyűgözött, de nagyon hiányoztak az állatok. Egy árva pókkal találkoztam mindössze. Se egy madárka, se hegyi kecske. Csak néhány száraz bogyó utalt rá, hogy mégis van az erdőknek lakója. Talán elegük van a fényképezkedésből.
Utunk utolsó szakasza emberpróbáló volt. Kijutottunk egy csodás mezőre, s rögtön az jutott eszembe, hogy itt csodás lenne dobolni. Az jutott eszembe, hogy nagyon más lenne minden, ha itt volnátok Ti, a barátaim, s a túra része lenne a közös csodálat.
Nem bírtam ki, hogy ne kóstoljam meg a patak vizét. Mielőtt végső búcsút vettünk az Ötscher Graebentől, egészen közel kerültünk a patakhoz. Lehajoltam hozzá, s merítettem kezemmel belőle. Az élet vize –semmi kétség.