Szakadékban az álmaim és teremtéseim között

Olyan, mintha Észak Asszonya, a látomások mezejéről nem eljött volna hozzám, hanem magába szippantott volna, onnan, ahol voltam: a doblesen. Mióta az eszemet tudom, nagy álmodozó vagyok. Ilyenkor kívülről úgy látszik, mintha babmán néznék bele a semmibe, belül viszont színes képek, hozzá érzések időznek, komplett történetek elevenednek meg.

Tegnap tovább olvastam a Mérgező szülőket. Még egyszer, teljesen elölről a szexuális zaklatás fejezetet, és hozzá, ami kimaradt még…Egy oldás után voltam, és azt figyeltem, hogy milyen hatást vált most ki belőlem. Már nem volt olyan heves, viszont megint felment a testhőmérsékletem. Egyértelmű a tudat alsó rétegének üzenete: valami van a szőnyeg alatt, hiába húztam rá a szekrénysort.

Aztán tovább olvastam a családi rendszerekről és az abban uralkodó hiedelem hatásáról. Egy állandó szintézis folyik most bennem, körülöttem. Sok, számomra új összefüggés, szinkronicitás tárul fel előttem.  

Fókuszban az apám

A nagy sikerre való tekintettel, közkívánatra, még egy adag eper befőzésébe kezdtem tegnap. Rajta kaptam magam, hogy amikor nekifogtam, elkezdtem számolgatni az epreket. Egy, kettő…háromnál tudatosan abba hagytam. Apám volt az, aki a befőzésnél képes volt Ezerhatszáz darab cseresznyét megszámolni, miközben magozta.

A sámáni útra való lépés, az az első lépés, már sokkal korábban megtörtént, mert megtettem. Sok támogatást, segítséget kaptam a botorkáláshoz. Egy szer, egy elvonulás, egy dobkör, egy elejtett mondat, rövid beszélgetések…És aztán…vasárnap….amikor átléptem a mentális korlátaimat, hogy születhessek…egy olyan asszonynak a szerén, aki nagy tudású, és maga sem hiszi el, hogy mindenki sámán. Köztük ő is. Pedig igazán ott volt a „szeren”. Az egész csoportot kísérte, miközben hat ember utazott és 12-en kísértek. És ő ott volt, mint a korona a királynő fején, és megtartotta a teret hulla fáradtan. Nandu. Így ismerhetitek fel őt a tömegben.

Alkalmasság

Vajon honnan származik ez a kategorizálás, amely az emberiséget alapvetően két nagy csoportja osztja – ha osztja, ha lehet egyáltalán ilyesmit mondani -, hogy varázsló, meg átlagember? Ez is egy nagyon ősi minta, és bizonyára valamilyen agresszióból ered, amikor kezdte az egyik ember elnyomni, semmibe venni a másikat, és magát fölé helyezte. Ezt még csak erősítette a tudatunkba nyomott program: „csak Isten teremthet, gyógyíthat.” Az egész hitrendszerünk agresszióra épül, melyet szeretettel álcázunk. Annyira benne van a kollektív tudatban, hogy bűnösnek hat elsőre, ha felbukkan a gondolat a fejünkben:”én is teremthetek, én is gyógyíthatok”. Ha sikerül ezen a korláton átbukni, hamar rájövünk, hogy nem mi gyógyítunk, hanem csak teret adunk a gyógyuláshoz. Miközben „híd is vagy és folyó is vagy”. (József Attila: Születésnapodra.) S a felelősségem addig tart, hogy ne hajszoljam a másikat sehova. Ne lépjem át a terét, ne manipuláljam a történést, ami benne zajlik. A fent említett könyvet olvasva – mely szerencsétlen és megrázó címével ellentétben egyáltalán nem mérgező -, rádöbbentem, de főképp megértettem, hogy az alkalmatlanságunk valamire, bármilyen cselekedetre, elhatározásra is tanult minta. Amikor majd feldolgozom ezt a könyvet abból a célból, hogy terápiába lehessen vinni, kérdéseket fogok szülni, melyek, mint lámpás az éjszakában rávilágítanak azokra a tanult mintákra, ha tetszik, kondicionáltságokra, melyek mentén hamar meghoztuk magunk felett a végítéletet: „alkalmatlan vagyok”.

A teremtésre való alkalmasság az álmodozással kezdődik. Az alkalmatlanság pedig ott, ha például szüleim álmodozásaimat tetten érték, abból kirángattak, racionalizálták azt, és az elvett játékszer helyett valami gyakorlati dolgot nyomtak a kezembe. Ez azt eredményezi, hogy fellép bennem az alkalmatlanságom érzete, és a későbbi életem során valóságos rémképzetté növi ki magát. Noha számtalanszor bizonyosságot nyert, hogy amit elképzeltem, az előbb-utóbb bekövetkezett.

Gyermekként arról fantáziáltam, hogy négy gyermekem lesz, mert a nagy család az igazi. Anyám rettenetes benga állat nőgyógyásza azonban azt mondta, hogy soha nem fogok tudni kihordani egy gyermeket sem. De engem ez hidegen hagyott, és lám, gyermekeket szültem. Ám két gyermekem megszületése után a házasságunk hamarosan lement a lefolyón, és nagy viharok közepette elváltunk. Egyedül éltem öt évig a gyerekekkel. Egyre terhesebb volt számomra, hogy anyagilag rászorulok a szüleimre, ugyanakkor ennek az ára az intim szférám sorozatos megsértése volt – főképp anya részéről. Ezért azt álmodtam magamnak, hogy jön egy férfi, aki kertes házban lakik, családot akar, és jó messzire van a szüleim házától. Szóval, hogy ne tudjon anyám papucsban átjönni. „Természetesen” megtestesült ez a fantázia, és én hamarosan nagyon messzire kerültem a szüleim házától. Valamint megszületett Tündi és Csabi. A történetnek azonban nagy ára volt… de erről most nem írok, mert akkor eltérek a lényegtől. Ami nem más, mint hogy az ember valós teremtő képzelettel van felruházva. Amikor egy beszélgetés során kétszer hallom azt, hogy én erre képtelen, alkalmatlan vagyok, akkor tudom, hogy ez egy program, amit az isteni szülők ültettek el gyermekük fejében. Kívülről úgy tűnik, hogy ezt az alkalmatlanságot aztán eszközként használja fel az „áldozat” arra, hogy ne kelljen kimozdulni a maga holtpontjáról. És miért ne kelljen? Mi indítja abban, hogy a szarkupaca tetején ücsörögjön, noha ott büdös van? Ezerszer lerágott csont a válasz: mert az megszokott, tehát biztosnak tűnik. Ez is valami ősi fogóreflex: mindegy mi az, de megragadom, mert megtart engem. S aztán oly nehéz ebből szabadulni, mint ahogyan nehéz kifejteni a csecsemő kezéből a hajadat, szakálladat, ha egyszer elkapta.

További elkerülő hadművelet

Egy drága barátnőm, aki méltán tarthat igényt a jó boszorkány táblára a kapuja alatt, mindig úgy viszonyul az élethez, hogy „ha kell, jönni fog, ha kell, úgy lesz, ha valóban szükségem van rá, majd megkapom”. Ha ez az álmodozás előtt történik meg, nagy pusztító erővel bír, mert korlátozza a szabad teremtést. A vasárnapi szeren világossá vált, hogy ez nem egyéb, mint egy remegő elvárás a kimenetellel kapcsolatban, csak be van csomagolva valami mázas bödönbe, amin – nagyon helytelenül a „Spirituális attitűd” felirat áll.  Ez az attitűd erősen korlátozza a szabad fantáziálást, mely ilyenkor suttyomban mindig átfut a „nekem ezt nem lehet” rostáján. Ha az ember gyermekként a mit nem lehet nekem, mit kell nekem tennem, gondolnom, éreznem…stb. mérgező légkörében nőtt fel, a saját életében sem tud másképpen működni, legyen az akár materiális, vagy éppen szellemi út.

Ébredés

Nem tud így az ember nagyot álmodni, és hogy ebből a mérgező alkalmatlansági álomból fel tudjon ébredni, meg kell majd küzdenie a bűntudatával, mely abból fakad majd, hogy elengedi azt az ismerős hajcsomót, lemászik a szarkupacáról, melynek neve: mérgező családi minták.