Az Asszonyképző margójára - memoár a nyári szünet előtt
A Nők Családja ím összegyűlt, mint némelykor jeles ünnepen, alkalomkor teszi minden jó család, melyben él még a családi hagyomány és a hagyományban ők maguk.
E záró nap is munkanap volt, mint bármelyik másik. Szülői játszmák feldolgozására vállalkoztunk. A Politika lapjával a kezemben még mindig azon törtem a fejem: ugyan mi a nyavalyát kellene még tennem annak érdekében, hogy kibújjak az álarc mögül? Első gondolatom az volt, hogy –a csoportkártyával összevonva – mennyire stresszel, hogy egy komplett álarcosbálban élek, miközben azt hangoztatom, mert úgy érzem, hogy nekem már nincsenek álarcaim, de legalább éber vagyok abban, hogy milyen álarcokat viselek. És ezért, valahol bosszant, és feszültséget kelt bennem, hogy senki szerettem most, velem együtt, nem ezen az úton jár. Egyúttal a Főasszonyt kérdezem: Babikám? Ez így rendben van most? Mármint a kalibráció…
Az új könyv, melyet olvasni fogok, a Szülői játszmák (Jel D. Block, Susan Bartell könyve). Az egész napot végig zizegtem, hiszen minden apró pontjában érintett voltam. Az én mondatom a kártyán az volt: „Szükséged van rám” – mondta anyám, folytathattam volna, és a valóságban rá is telepedett a felnőtt, „önálló” életemre. Folyamatosan közvetítve felém, hogy alkalmatlan vagyok az önálló életre, a gyermeknevelésre. Miközben önmagát meghaladva, mindig a segítségemre volt abban, hogy azért mégse merüljek el. És én néha elhittem, hogy nélküle bizony elmerültem volna. Aztán lázadtam: „hagyj békén”. Aztán megint megfogtam a szalmaszálat, amit kínált, aztán megint lázadtam…Nem is csoda, hogy az ambivalencia, mint fogalom többször is felbukkant az ülés során.
Beteg voltam tegnap. Már reggel az voltam. Már előző este az voltam. Egy belső láz, melyet nem mutat meg a hőmérő, hanem csak belül érzem, hogy mindenem forr, a bélés a számban, a garatomban…minden forr. A szemeim égnek. Hamar a földön találtam magam, és a többiek azt látták, hogy alszom. Az ilyen viselkedés nem illendő egy ülésen. Nem is mertem volna másutt megtenni, csak itt Babinál. Mert az Asszonyképzőn otthon vagyok. Otthon meg lehet…
Szóval látszólag aludtam, azonban belül…befelé…utaztam. A teret láttam, benne magunkat, és azt a számtalan jótét lelket, kik odagyűltek, hogy segítsék a munkát. Mindent tudtam az elmém felfogta, hogy miről van szó éppen…s egy-egy nehéz pillanatban, amikor nem jöttek a helyes szavak, rajtam keresztül súgták meg, ami odavaló. Ez úgy nézett ki, hogy egyszer csak felocsúdtam, és mondtam a szót, a kifejezést, aztán visszahulltam az álomba. Két órát biztosan szundikáltam így. Hiába, nagyon tudok aludni, ha megbetegszem. És ezért szeretek is néha jól megbetegedni, akkor legalább elengedem az összes forró krumplimat, és irány az ágy! Nem ez volt az első eset, hogy álmodva tanultam. Sokszor van úgy, hogy aludni térek, és reggelre valami összeáll, valami egész lesz bennem, és aztán azt viszem magammal tovább.
Töltöttük tehát napot, mint egy jó család. Utolsó gyakorlatunk a „forró szék” volt. Egyikünk kiül, háttal a többieknek, mi pedig kibeszéljük „a háta mögött.” Nagyon drágák voltatok, amikor annyi sok jót mondtatok, amikor én ültem a forró széken…, és éreztem, ahogy a testemben az önbecsülés tölcsére feltöltődik. Hasam tája meleg lett, mint amikor hideg télben lehúzol egy jó páleszt és melegség szétárad a gyomrodban, s egész medencédben. No, ez is ilyen érzés volt.
Mi ez? Kívülről jövő, betöltött önbecsülés? Korántsem. Arról van szó, hogy amíg az ember csak alázza, leértékeli saját magát, (ahogyan én tettem), valójában szégyent kelt benne, ha a környezete megdicséri. Legszívesebben a föld alá bújna. Ha eljutunk oda, arra az állapotra, hogy van már helyes hozzáállásunk saját magunkhoz, hogy magunkhoz tudjuk ölelni azt, akik vagyunk, a jót és a rosszat egyaránt; a tálentumainkat jó tyúk módjára összeszedegettük a porból, akkor a kívülről jövő dicséret nem idegen többé, nem okoz lelki fájdalmat, nem kelt szégyent, hanem bennünk erőforrássá válik, és szétárad a testben. És meleget ad. Élet meleget.
Köszönöm Nektek a sok jó szót, mely bátorsággá transzformálódik bennem! Hiszen nem kevesebb feladatot kaptam az elmúlt időben, mint azt, hogy megszabaduljak a lábamra csavart láncoktól. A bárányok közt nevelkedett oroszlán, az álarcából kibújó randa figura, s a tigris hátán lovagló bolond mutatják lelkem ösvényén a fényt: „erre! Erre!”
És amikor ismét azt kellett hallanom, ott a forró széken, hogy a belőlem áradó „kemény” erők megijesztettek és távolságtartásra kényszerítettek valakit tőlem, már nem lepődtem meg. Nem ez volt az első alkalom ugyanis, hogy a környezetem szembesített engem, magam ezen jellegével, s először sírtam, és romokban hevertem, hogy „ezt én nem akartam”. De ez is a múltamhoz tartozik, hála Istennek, meg a fóliasátornak, mert cudar egy érzés volt. Mintha az oroszlán keseregne azon, hogy irdatlan nagyot tud üvölteni és karmai csapása végzetes. A zabolátlan vadló megmaradt ugyan bennem, de már tudja, hogy mikor kell igazán kitörni, és mikor lehet kihagyni az őt és másokat csak pusztító agressziót. Mikor esély az agresszió és mikor könyörtelen fegyver, mely anélkül támad a gyengébbre, hogy éhes lenne. Ahogyan a természetben is működik. Egyetlen állatot sem ismerünk, ami azért öl, mert unatkozik, illetve egyet: az embert.
Estefelé az ülést bezártuk, és Főasszonyunk lefektette az alapjait az Asszonyképző következő lépcsőfokának. Ezt most nem mesélem el, majd megtudjátok, ha itt lesz az ideje. Egyet mondhatok: ott a helyem! És mindannyiunknak, akik tegnap ott voltunk, és másoknak, akik majd ezután jönnek. Mindenki megkapja a hívást, csak fülelni kell a Belső Hangra, mely kártya és annak üzenete anno szeptemberben felütötte az első lapot a mi Asszonyképzős könyvünkben.
Hála és Köszönet és Áldás!
Az Asszonyképzőt vezeti: Sütő Annamária (Babi) A Karabaksa Szellemi Ösvény újtán. Megtalálod őt a Facebookon …