Az élet hiábavaló (?)

Vasárnap hajnal. Túl vagyok a dúlaképzésem egy fontos és nehéz szakaszán. Az élet „kijárat” feliratú kapujánál voltunk. Sokan és sokszor, félünk elmenni eddig a kapuig…az életben…félünk elmenni a végsőkig, az utolsóig. Mert erőst féltjük azt, ami sosem volt a miénk, csak használatba kaptuk, és a kijáratnál le kell adni az összeset, a legvégsőt.

 Az egész életünk szólhat akár arról is, hogy értelmet adjunk az egyébként  teljesen hiábavalónak  tűnő életünknek. Ahogyan az mélyen depis nóta mondta (egyébként, nekem nagyon is tetszett, és meglepődtem, hogy reggel a 86-os buszra várva megszólalt a Hang, és azt mondta: „végső soron a túlélés záloga a beleegyezés. Mindig és mindenhol. Beleegyezés például abba, hogy az élet hiábavaló. Hogy az elme szintjén a mai napig fogalmunk sincs, hogy honnan jöttünk, minek, és hová tartunk.”

 Az, hogy kreatív elménknek vannak erről meséi, melyeket gyermeki ártatlansággal valóságos igazságoknak gondolunk, az segített hozzá bennünket, az emberiséget, hogy a káoszból rendet teremtsünk, hogy fejlődjünk, „vigyük valamire”. S hogy reprodukálni akarjuk magunkat szüntelen – ami által még mindig él ember ezen a drága Anyaföldön.  Emberi tulajdonság, hogy mindenki a saját meséjét tartja igaznak, és a másikét hamisnak.

Miközben szorgalmasan jegyzeteltem, hogy hányszor kell megkerülni a halottat a szentelt gyertyával, hová öntik a mosdatóvizet, miért a patakba, az jutott eszembe, hogy a mesékhez mennyire szervesen hozzátartozik a rítus. A mesék mellett nagyon fontos volt az emberiség  fennmaradása szempontjából, hogy rítusokat talált ki magának, és azokat később hagyományként őrizte. (Ha valahol bajban vagyunk a keleti áramlatok miatt, annak egyik fő oka az, hogy agyon-urbanizált, kockásodó , instant és egzakt életünkből szépen lassan, és észrevétlen kiúsznak a gömbölyded formák, a nyitva hagyott mondatok, és a hagyományok. A hagyományok, melyek a meséink és rítusaink. Soha nem feledem Tevje, a tejes ember énekét a Hegedűs a háztetőn című filmből, amikor két karját kitárva, a szénapadláson fennhangon énekelt és sokszor elismételte: „tradition”. )

A hagyományoknak, meséknek és rítusoknak gyógyító ereje van. Ha egy gyermek az édesanyját, édesapját  elveszíti, segít neki a rítus. Ahogyan oltárt épít, ahogyan beszélni tanul, ahhoz, aki nincs már itt fizikai testében, ahogyan elsorolja, hogy mit nem fognak már közösen megtenni. Ahogyan megengedi magának a fájdalmat,  a könnyeket, a veszteség mindent elsöprő érzését. Ha még nem beszél a gyermek, beszéljen helyette az, aki beszélni tud. Lássa a gyerek, hogy szabad sírni, szabad szenvedni, egy kicsit belehalni és aztán szabad feltámadni és tovább élni!

A rítusok a jelenben tartják a tudatot. Átveszik a félelem helyét, mely ezzel szemben elszakít a jelen valóságától. Nyitott szemmel sírunk, mert nem szégyelljük a könnyeinket, és mert nem akarjuk megtartani a fájdalmat a magunk számára. Menjen! Vigye el a víz! Ez a sírás és a könny misztériuma.

A hiábavalónak látszó életet jogosultak vagyunk felruházni, és rajtunk múlik, hogy aranyos menyegzőn ruhába bújtatjuk, vagy zsíros rongyokba. Az életnek, mely alatt azt az időt és teret értjük, mely a születésünktől a halálunkig eltelik, ez mindegy. Semmit nem fog tenni „értünk”, hogy nekünk „jobb legyen”. Mert az élet csak van.

Gondolataim az Asszonyképzőn átélt eseményeim során születettek, és azt hiszem, jön még folytatás.

Asszonyképző a Karabaksa Szellemi Út  szerint

vezeti: Sütő Annamária Babi az élet szolgája.