Az elhallgatásról - Hogyan tartjuk fenn a pusztító egyensúlyt

Minthogy: minden mindennel összefügg, és tegnap két levelet is megírtam a házi feladataimból, reflektorfénybe került, hogy milyen rosszul érintett engem, milyen csalódott voltam már gyermekként, hogy anyám és anyai nagyanyám álbölcsességekkel akarták elvenni annak a ténynek az élét, hogy apám egy agresszív ember, és bánt mindannyiunkat. Ez is egy módja az elhallgatásnak. Pedig valami verbalitás azért csak van benne. Jellemzően nem tagadja a tényt, hanem objektivitást mímel: igaz, hogy alaptalan, elviselhetetlen a dühe, de annyira szorgalmas, olyan ügyes, mindent megtesz egyébként a családjáért, tehát egyensúlyban van a dolog – a jó és a rossz.…Valamint annak a lehetőségnek a meglengetését jelenti, miszerint változásra semmi esély. A belenyugvás légkörében sokan nőttünk fel, mi, a huszadik század közepének-végének gyermekei, és persze az elődeink annál inkább. Tehát mindenképpen egy transzgenerációs örökségről van szó. Egyúttal ez magyarázat is akar lenni, hogy miért vagyok én és sok más sorstársam örök lázadó.

Apám heves kitöréseiből nehéz lett volna titkot csinálni, mert olyankor az egész utca zengett. Így az elhallgatás kiterjedt családunk körén kívülre, és nyílt titokká vált a szűkebb lakókörnyezetünkben. Érthető, hogy a szomszédok nem beszéltek erről, hiszen ez nem tartozik rájuk. Lehet, hogy sokkal jobb lett volna összeülni mindannyiunknak, és kibeszélni ezt a helyzetet. Nem egyebet téve, csak fellebbenteni a nyílt titkot.

Megkaptam ma a reggeli beszélgetésünkkor, hogy én azt hiszem, hogy az által, hogy beszélek valamiről, a történés meg van bocsájtva, el van felejtve. Tudom, sokan gondolkoznak a kibeszélésről így, és saját belső félelmeiket a másik emberre vetítik hiedelemként. Egyszer Babitól olvastam egy cikket, melyben a meggyalázásáról írt. Erre egy férfi ember hozzá szólt: „ és most jobb, hogy kibeszélted?” A kérdés azt takargatja, hogy a kérdezőnek is van saját véleménye, elképzelése arról, hogy milyen negatív következményekkel jár, ha kibeszélnek valamit belső világukból. És ezek a hiedelmek legtöbbször valamilyen végzetes kimenetelt fantáziálnak, a végső pusztulást, totális meg nem értettséget, szakítást…halált. Valójában annak a zsidó-keresztény hagyománynak a foglyai ők, melynek alapja, hogy eredendően bűnös vagy és bűneidért halál jár.

Mi tudjuk azonban…MI, akik már átmentünk a saját kapunkon, és átléptünk az árnyékunkon, hogy pontosan az elhallgatás az, ami kivégez egy családot, egy kapcsolatot, egy életet. És mivel meg mertük tenni – szakítva a kollektíve kondicionált végítélet fenyegetésével -, azt láthattuk (és alig hittünk a szemünknek), hogy a nap azért másnap is csak felkélt. Megbocsájtást valóban nem a kibeszélés ad, hanem aztán ahhoz kell egy belső munka, melynek során lemondunk a bosszúról és a felelősség ránk eső részét vállalva – a többit ráhagyjuk arra, akit megillet.

A saját családomban is látom, mivel már van rá szemem, hogy az elhallgatás és néma beleegyezés hogyan vezet aztán valamilyen krónikus állapothoz testi és mentális szinten egyaránt. Hellingert olvastam, és azt írta, hogy az elhallgatás abbahagyása, a ki nem mondott szavak megjelenítése a szűkebb közösségben, családban, a beteg ember gyógyulásához vezet. Itt jön a messziről jött történet valami természeti népről, akik a beteget bezárják a kunyhóba, étellel, itallal, ahol egymaga van, aztán összejön a közösség, és mindenki hozza a baját a másik emberrel. Közben esznek, isznak, mulatnak…amikor mindenki kibeszélt magáról mindent, vége a gyógyításnak. Ilyen módon akár elmebajt is tudtak kezelni. Én onnan tudom, hogy ez igaz lehet, mivel látom a mostani életemben, a családomban, a párkapcsolatomban, saját magamon, hogy az elhallgatás és az abból keletkező feszültség milyen elviselhetetlen helyzetet tud teremteni.

Törekvés a kényes és pusztító egyensúly fenntartására – elhallgatás és manipuláció

Szeretnék hát én is ezekhez a bantukhoz hasonlóan kibeszélni dolgokat. De falakba ütközöm, nem is egyszer, és ilyenkor abba kell hagyni az egészet, mivel az a helyzet áll elő, hogy manipulálni kezdem a másik embert. Ez a reakció is visszavezethető a régi mintára. „Ha el akarod viselni, túl akarod élni, a látszat helyzetet fenn akarod tartani, akkor hallgatnod kell, és/vagy manipulálnod kell a helyzetet, a másik embert és magadat is.”Az őszinteség és zabolátlan nyitottság a legszebb erények egyike, de számtalanszor láttuk, hogy a kényes egyensúly megbomlásához vezet. A megbomlás egyúttal egy kis halál, és abba kényszerít bele bennünket, hogy valami újat kezdjünk. A nagy halál akkor jön, amikor képtelenek vagyunk eggyel feljebb lépni arról a szintről, ahol a gond keletkezett. Az elválás lehetősége megrémíti az embert. És még inkább hallgatásra kényszeríti.

Látható, hogy a közösségünkben mindenki retteg. Ki hallgatással retteg, ki mellébeszéléssel. Nagy bátorságra van szükségünk ahhoz, hogy kimondjuk, ami kimondhatatlan.  A két lehetőség között kell választanom: vagy kimondom, és kategorikus leszek. „Ez történt, ilyen hatással volt rám, ezt szeretném a jövőben”, vagy belemegyek a manipulációs játékba és ezzel konzerválom a számomra is kényelmes, ámde felettébb hiteltelen egyensúlyt.

Ha kibeszélnék azt, amitől egyébként már rég óta betegek a testünk-lelkünk, akkor egy kapcsolat meghalhat, egy ember meghalhat – és mi is belehalunk egy kicsit. Ennek a halálnak a felelősségét teljesen alaptalanul vesszük magunkra. És ez az, amiért ma még a legtöbb ember hallgatásba burkolózik. Ha valami meg akar pusztulni, az előbb, vagy utóbb úgyis megteszi. Ha egy embernek elégett a gyertyája, akkor nem tudunk egy másik gyertyát gyújtani neki. És még esélyünk sincs a folyamatokat megakadályozni. Mióta gondolja azt az ember, hogy a felügyelete alatt tudja tartani a dolgok természetét? Mióta hiszi azt, hogy ha kellően jól, mondhatnánk, tökéletesen csinálja a dolgát, akkor az élet dolgai kiszámíthatóak lesznek, és ő vidáman lépdelhet át a köveken, anélkül, hogy sáros lenne a lába?

Haj, nehéz üdők gyünnek!