Az ember szeresse az életét!
Pál Ferenc atyának nincsen szüksége arra, hogy én itt, szerény blogomon róla írjak. Nekem van szükségem rá, hogy gondolataival foglalkozzam. Talán már két éve, hogy rendszeresen hallgatom előadásait többnyire felvételről és néha egyenes adásban. Hétről hétre, egy adott témakört tágít, de eközben annyi értékes információ kerül elő, melyeket ritkán hallok meg elsőre. Talán valami alkalmi süketség okozza, mert nem akarom meghallani, vagy nem figyelek eléggé, hiszen gyakran háttér zajként szól a hangja a dobozokból. Időnként felütöm a fejem. Mint pl. amikor a neurotikus bűntudatról beszélt. Igen, hajlamos vagyok nagyon arra, hogy életben tartsak olyan bűntudatot, melynek gyökerei sok évvel ezelőttre vezetnek vissza, és pontosan meg tudom határozni, hogy miért is kell még mindig ezen vagy azon rágódni, amikor már egészen másról szól az életem. Hát azért, mert meg vagyok győződve róla, hogy vezekelnem kell bűnöm miatt. Mivel azonban a kegyes élet nem tartja számon rettenetes bűneimet, és egyik ajándékát a másik után kínálja fel nekem holtig tartó használatra, nos emiatt, a „külső” büntetés híján, igyekszem magamat büntetni ezzel a neurotikus bűntudattal. Miközben pedig az életöröm megélésére törekszem. Na tessék! Elég suta munka! Nem titkolom, egyre inkább tisztul a kép bennem, hogy magam támasztok korlátokat saját magamnak, nehogy tartósan hozzá jussak az életöröm tudatállapotához. Bár egészen jók a gyógy eredményeim a neurotikus bűntudat fülön csípésében, például a szerzett programok tekintetében. Nagyon fontosnak tartom újra és újra megemlíteni, hogy a szerzett programok, (szülői minták és szentenciák) milyen komoly szerepet játszanak életvezetésemben. Még a mai napig is. Írtam korábban a „kímélő életmód” programomról, mely nagyfokú fáradságérzetet eredményezett, valahányszor az élet kilátásba helyezte számomra egy tartósabb fizikai helytállás szükségességét. Ilyenkor mindig bekapcsolt a program” vigyázz, nehogy kifáradj, mert akkor beteg leszel”. Erre nem tudtam más választ adni, mint: „nem baj, akkor legfeljebb beteg leszek.” Ez egészen jól működik, mert fizikai teljesítőképességem sokat javult, sőt, most, hogy elmúlni látszik a „csak azért is megcsinálom” reakció negatív aspektusa, nagyon gyorsan fel tudom mérni, amikor segítségre van szükségem egy adott megbízás teljesítéséhez. Így sokkal kevésbé fáradok el, és marad energiám más is csinálni. És ami a legfontosabb: nem vagyok beteg!
Esetemben a neurotikus bűntudatot egy bizonyos szülői program hosszú évtizedeken keresztül életben tudta tartani, miközben sem e bűntudatnak, sem a programnak nem voltam tudatában.
El sem tudom képzelni, mi minden fog még eszembe jutni életöröm témakörben. Ja, igen! Azt mondja Feri atya egyik idei novemberi előadásában, hogy az életet szeretni kell. Szeretni kell a cseresznye vagy az eper ízét, a tavasz virágait, vagy az ősz színeit…tehát észre kell venni az életünk szépségeit. S nem csak általában az életet kell szeretnünk, hanem a saját életünket is. Ez olyan profán igazságnak tűnik. Az ember azt mondja: „ ó, hát ez természetes! Persze, hogy szeretem az élet ízét, a színeit, a szépségét!
Az örökös örömködés azonban nem túl életszerű. Mert néha férges a cseresznye és savanyú a szőlő. Azt gondolom, bármilyen furcsán hangzik, mégis, szerintem a szomorkodás is hozzá tartozik az életörömhöz. Sőt a bánat is, a veszteség is. Azóta érzem magam sokkal jobban, mióta tudok nagyon szomorú, levert, fáradt(!) lenni. Ha ki akarnám irtani az életemből a bánatot, a szomort, a fáradságot, sosem tudnék igazán jelen lenni a pillanatban. Most kedvező szelek fújnak: napok óta nem voltam szomorú! Ennek pediglen oka van. Ez egy ilyen oki életöröm. Az élet által okozott boldogság. Ez még nem a puszta létezés boldogsága, öröme –amit Mennyek Országának hívok. Hiszen, ha jön egy másik ok, az lehet, hogy szomorúságot fog okozni, vagy teljesen kimerít. Még csak egyetlen, magasabb szintű állapotot tudok elképzelni: amikor az okok vad áramlásában, mint egy gyors sodrású folyóban szilárdan megvetett lábakkal állok, s a Bókember szavaival mondom: így is én vagyok, meg úgy is én vagyok. Egy igazi flow állapotban. Elmerülve a pillanatban megjelenik létezés felett érzett öröm. Nem csak a boldogságban, melynek oka van, hanem a bánatban is.
Gyakran tapasztalom, hogy útkereső embertársaim ezt a sodrást szívesen kikerülnék. Tisztában vannak azzal, hogy minden emberi kapcsolatból szenvedés fakad, de azt az utat választják, hogy inkább felbontanák emberi kapcsolataikat, kiirtanák érzelmeiket, minthogy felvállalnák az ezzel járó szenvedést. Így persze az örömökről is lemondanak, a kapcsolatok építő erejéről is lemondanak. Ez nem az én utam.
Most vissza a neurotikus bűntudathoz. Egy másik szempontból meghatározva: a neurotikus bűntudat egyfajta tudattalan pótcselekvés, (persze, ezt most csak én gondolom, és nem tudom pontosan, csak „ráolvastam”) mellyel az ember igyekszik helyettesíteni múltbéli eseményeinek azon epizódjait, melyben képtelen volt akkor jelen lenni. Ilyenkor siratjuk, hogy akkor nem jól tettük. A neurotikus bűntudat egy szerep, és nem identitás. Ezért is tudott működni nálam, hogy úgy szabadultam meg tőle, hogy azt mondtam magamnak. „ezt most befejezted!” És befejeztem.
Egyúttal, amikor ezt megtettem, újra kellett értelmeznem például a romboló programjaimat, melyekről fentebb írtam és új alapokra kellett helyezni a szülői identitásomat (hiszen én egy különélő szülő, sőt, mi több, anya vagyok), és újra kellett gondolnom a szerepeimet a szülőség tárgykörében. Ez a folyamat több évet vett igénybe. Kívülálló szimpla bénázásnak láthatta próbálkozásaimat, ami számomra egy eszement vergődés volt. Mindig azzal az érzéssel találkoztam, hogy itt sincs rám szükség, meg ott sincs rám szükség…ráadásul, a közös hétvégéken ólmos fáradság vett rajtam erőt – szinte lebénultam. Odáig vittem, hogy megfőzni egy tejbegrízt teljesíthetetlen feladatnak tűnt.
Tehát, úgy sikerült végre ebből az állapotból tovább lépnem, hogy találtam magamnak új szerepet a lehetőségeimen belül. Amikor kimostam a sáros kis ruhákat, akkor megerősítettem magam, hogy most gondoskodom. Amikor ebédet kellett főzni, akkor is megfőztem, ha úgy éreztem, nem fogom élve megérni, amíg elkészül. És megértem. Ugyanezt az érzést erősítettem magamban, amikor vásárolni mentem, vagy csak elpakoltam utánuk. Bármilyen fáradt is vagyok, muszáj megtenni, mert számítanak rám. Mindig örömmel töltött el, ha a gyerekeim maguktól felhívtak telefonon, és elpanaszolták félelmeiket az iskolával kapcsolatban, vagy bármi olyan dolgot kérdeztek, amit nem kérdeznének meg mástól. Olyankor felbukkant a fontosság érzése. És ez örömet okozott. A hétvégéket az aktív kikapcsolódás jegyében kezdtük tölteni.
Hazugság lenne azt állítanom, hogy mindezt egyedül valósítottam meg. Nem is lettem volna rá képes. Pontosan azért éreztem magam egyedül, amiért sok, külön élő szülő egyedül érzi magát: volt házastársam minden körülmények között azt sugallta, hogy mindent meg tud nélkülem oldani a gyerekek körül (ami igaz is, hiszen senki sem pótolhatatlan). Nem tartotta fontosnak közölni, hogy lányunk migrénes rohammal kórházba került. Igaz, értesített, amikor már minden vizsgálat megtörtént, és elmúlt az első ijedelem; aztán felhívott, és így mondta: „most már bejöhetsz”. Ha szülői értekezlet, fogadóóra volt, azt mindig utólag tudtam meg, és nem tőle. Stb. Viszont az is igaz, hogy meghívtak a lányunk ballagására, azonban úgy intézték, hogy a ballagási frizuráját az új élettárs valamelyik rokona készítse el, mondván, ő nagyon ért hozzá. Így aztán nekem az maradt, hogy bevonultam a rendezvényre, meg kivonultam. De azért egy nagyon finom, házilag készített tortát csak hoztunk az ünnepi asztalra, s mindenkinek nagyon ízlett. A ballagási ünnep szép emlék maradt. Ezért köszönet jár! Annyi feszültség után, végre egy nyugodt családi rendezvény!
Az nagyon sokat lazított belső feszültségemen, hogy közben lett elektronikus napló, amihez én is hozzáférek, és hogy a gyerekek már elég nagyok ahhoz, hogy apuka bevonása nélkül intézzünk el néhány ügyes-bajos dolgot. Sokat lendített a folyamaton, hogy van most nékem egy olyan párom, akire számíthatok mindenben. És fenntartotta a fejlődést, hogy a gyermekeim mindenkor úgy fogadtak el, ahogyan voltam. A fontosság egyre nagyobb teret nyer az életemben, mert fontos része lettem egy új rendszernek, ahol nekem kell bizonyos tevékenységeket elvégeznem, ha lelkem párjának sürgős dolga van. És tudom, ha én nem vagyok képes, megteszi ő. És amikor jön a hét vége, akkor nagyon fontos, hogy átgondoljam, mit fogunk főzni, hova megyünk, vagy mit kell elvégeznünk közösen. Rend legyen és békesség! Néha szent káosz van, de legalább az aktív.
Biztosan más elvált szülők is így voltak/vannak ezzel, ahogyan én ezt most itt vázolni próbáltam. Természetesen a külön élő szülő szemszögéből nézve.
Santa Claus! Jól elkalandoztam! De csak így tudtam szemléltetni a neurotikus bűntudat hatását az életemre.
Mindeközben a fő téma még mindig az életöröm. Mert bármennyire is csapongónak tűnök, azért van az írásaimnak most egy tematikája. Azt feszegettem eddig is, hogy mi az, ami akadályoz(ott) az életörömöm tartós megélésében és mi segítette az abban való kiteljesedést.
Találtam magamnak annyi gondoskodó elfoglaltságot, hogy néha írni sem marad erőm.
„Az ember szeresse azt, akivel él, és szeresse a saját életét is!” (Pál Ferenc nyomán)
Szóval: Pál Feri atyának nincsen szüksége rá, hogy beszéljek róla, hanem nekem van rá szükségem. Gondolataimban ötvöztem számos előadásának egy-egy apró szösszenetét: ezek a neurotikus bűntudat (a segítői munkában), a szerep és identitás témaköre, életöröm, és életszeretet. Pál Ferinek nincsen szüksége arra, hogy hozzátegyek az ő gondolataihoz, nekem van szükségem arra, hogy hozzá illesszem a tanításait a saját rendszeremhez. Sohasem elfeledve, hogy az én rendszerem, ami az identitásom részét képezi, csak látszólagos identitás. Valójában a nagy közös tapasztalás egy megnyilvánulása. Nem is csoda ezért, ha bárki hasonlóságot vélne felfedezni sorsunkban, vagy abban, ahogyan gondolkozom. Ha nem így van, akkor ő a közös tapasztalás egy másik megnyilvánulását éli. Ez igazán nem lehet probléma!
Pál Feri előadásait élőben, minden kedden 20.15 perctől lehet követni a monitoron. Munkásságával kapcsolatban minden információ megtalálható a honlapon.