Az igazi keresése

Miért nem mondta el valaki nekem

amikor itt lett volna az ideje, amikor 16 éves voltam ?… Amikor még előttem volt az élet java, minden kincse, szépsége és kihívása. Mindenki meg akart védeni attól, ami egyébként egy csodálatos varázslatnak tűnt a szememben, s amiről úgy gondoltam, hogy fel lehet építeni rá egy egész boldog életet. Miért csak megvédeni akartak valakitől-mindenkitől, aki célja, volt ennek a varázslatnak, aki partnerem volt ebben, akiről azt hittem, hogy szeret engem és én viszont szeretem? Ó igen! Mert ők tudták, ők már tudták, hogy mindez nem valódi, nem egy életre kitartó érzés, hanem egy illúzió annak érdekében, hogy a magukba zárkózott emberek feladják határaikat és megismerjék az egyé olvadás csodáját. Talán nem is tudták, vagy ha tudták, nem merték kimondani. Beérték azzal, hogy ő nem az igazi. És a következő ő sem az, és következő sem. Mindezzel megalapozták és megerősítették bennem azt a hitet, hogy az igazi pedig létezik. Beletaszítottak és beletaszítottam magam abba az illúzióba, hogy érdemes keresni az igazit, pedig lehet, hogy csak azt akarták mondani, hogy egy igazat keressek. De az igazak mellett rendre elmentem. Mert nem lehet az igazat megtalálni kívül, ha belül nincs egy igazságom, ha nincs meg az a nagyító lencsém, vagy az az irányadó mérték, amin át tekintve hitelesen tudnék dönteni arról, hogy ki az igaz és ki nem az, hanem csak annyi jutott, hogy az igazit keressem.

Ám késő a bánat: a számlát nincs már kinek benyújtani. Egyedül maradtam ezzel a tapasztalással, annak minden kínjával és gyönyörűségével.

Eltelt majd negyven esztendő. Az történt velem, ami minden szerencsejátékossal: vagy nyer, vagy veszít. És az eredmény mindig utólag derült ki. Amikor már kimondtam az „igent”, amikor már hordoztam a gyermeket. Amikor már sok esztendő eltelt a közös életünkből, melyben több volt a közös szenvedés, mint a közös öröm.

Amikor meghallgatok Pál Feri atyától egy előadást, melyben elmondja mindazt, amit 16 éves koromban kellett volna meghallanom és megértenem, mi egyebet tehetnék, mint hogy keserűen elmosolyodom, s csak annyit mondok: „igen, ez én voltam”. „Ilyen voltam.” „Velem így történt szóról szóra”.

S rögtön az jut az eszembe: „talán a gyerekeimnek még nem késő”. És akkor kötelezővé akarom tenni a számukra, hogy okuljanak Pál Feri előadásából, mely az igazi megtalálásáról szól. Vagy inkább arról, hogy az igazi nem létezik. Itt azonban úgy érzem, hogy hibázom megint egy nagyot. Hiszen az életet nem lehet instant információk mentén oktatni, élni. Hanem interiorizálni szükséges valamilyen irányadó mértéket. Már most is tudom, hogy vajmi kevés foganatja lesz utódaim körében annak, ha a fejükre dörgök és eléadom, hogy „ne az igazit keresd, hanem az igazat”. Mert nem fogom tudni nekik megmondani, sem körvonalazni, hogy ki az igaz ember, és hogy hol kezdődik az igaz emberség és hol van vége. Magam számára sem tudom megmondani,  én aki közel az ötvenhez megint csak úgy tettem, hogy megláttam Őt és megszerettem. És úgy kezdtük az életünket a közös fedél alatt, hogy még csak nem is háltunk előtte együtt. Milyen magyarázat lenne az, hogy ezúttal szerencsém volt? Ezzel megint csak azt a látszatot kelteném, hogy érdemes az igazit keresni. Ami pedig mint megállapítottuk: illúzió.

Meg ott van a történetem möge. (Ez Pál Feri atya nyelvújítása.) Mintegy ezer napja gyakorlom a lemondást, a ráhagyatkozást, a diplomáciát, a másik ember respektálását. Iparkodom tekintetbe venni, hogy a párom nem egy magányos létező a lakatlan szigeten, ahol ketten vagyunk csak, hanem élete kapcsolódik más személyekhez is: az édesanyához, a gyermekeihez, üzletfelekhez. Gyakorlom továbbá az őszinteséget, mellyel kifejezem adott belső valóságaimat, nem félve attól, hogy „kiesem a pikszisből”. Szívesen figyelek rá és magamra. Kedvét keresem, ahogyan az enyémet keresi Ő. S ami életemben mindig a legnagyobb kihívás volt számomra: az elköteleződés, talán meg is születik végre valahára.

Nagymamáink idejében a nőket erősen nevelték arra, hogy tűrjenek a házasságban. A tűrés azonban elköteleződés nélkül fájdalmas történet. Nem tudhatjuk, csak sejtjük, hogy több volt azon házasságban élő nők száma, akik úgy tűrtek, hogy közben egyáltalán nem tudtak elköteleződni férjük és gyermekeik mellett. Vagy csak a gyermekek mellett köteleződtek el, és ezzel, mintegy ki nem mondott módon tagadták meg a házasságukat és a férjüket.

Azt már megtanultam Feri előadásaiból, hogy az elköteleződés egy döntés kérdése. A döntésre való képtelenség pedig egy „transzgenerációs örökség”.

Édesanyám sokat tűrt, sírt, elszaladt, bogyókat szedett, de nem vált el. Én ezt láttam gyermekként. Én másképpen csináltam asszonyként: tűrtem, sírtam, aztán elszaladtam. Ezt meg az én gyerekeim látták. Már két generáció azt élte meg, hogy hiányzott az a bizonyos döntés az elköteleződés mellett. Azt hiszem, a legtöbb, amit tehetek, hogy beszélünk erről. Aztán ez a beszélgetés vagy meggyógyítja a családlelket, vagy nem.

A házasságokat az mentheti meg Pál Feri szerint, amikor résen vagyunk, és először észrevesszük, hogy a másik nem az igazi, aztán pedig el tudunk köteleződni a „nem igazi” mellett. Ami már egy döntés. Ezt a döntést el lehet kerülni, és hozni egy másik döntést, ami arra irányul, hogy nem folytatom vele tovább. Ez a lehetőség kultúránként más és más határok között mozog. De a képesség, hogy le tudok mondani a tökéletesről, hogy ki tudok lépni a mágikus világképből, mely a kicsi gyermekre jellemző és én pedig felnőttként ragadtam bele…hát ez már nagyon a színfalak mögött van. Vagy mélyen el van ásva. Senki sem beszél róla.

Az öreg rókaasszony intelmei gyermekei számára nem mutathatnak túl mindazon, amit példaként ő maga állított elébük. Lehet, hogy igaz, amit mondok, de az én számból nem lesz hitele.

A gyermeknevelésben az egyik nagyon nehéz pont, amikor a szülő számára már nincs tovább: elérkezik egy határhoz, ahol megszűnik a kompetenciája, hogy hozzátegyen valamit a gyermekei felnőtt életéhez. Ott a határon, már csak integetni lehet a vándor ruhát öltött gyermek után, aki tarisznyájában az otthonról hozott kemény cipót és poshadt vizet viszi magával útravalóként. Arról azonban, hogy mi van a tarisznyában, sosem késő beszélgetni.

Fenti írásomat ihlette Pál Feri atya egyik értékes előadása a szerelemről és az igaziról.

Megtekinthető itt:     www.youtube.com/watch?v=2WSrXl3fHUI