Békében elválni

A kapcsolatot két ember között a kölcsönösség és méltányosság egyensúlya tartja fenn, amikor pedig sajnálatos módon válásra kerül a sor, a felelősség egyensúlya veszi át ezek helyét.

Amikor két ember között válásra kerül a sor, nem csak egymástól kell búcsút venniük, hanem mindazoktól az elképezésektől és elvárásoktól, hogy milyenné is szerették volna tenni az életközösséget. Békében elválni úgy lehet, hogy nem táplálunk gyűlöletet sem a másik fél iránt, sem az elképzeléseink iránt, és végső soron magunkkal szemben sem.

A búcsú perceiben magunkhoz öleljük mindazt, ami a kapcsolatot széppé, többé és mélyebbé tette. És felvállaljuk, hogy voltak elképzeléseink, melyek nem tudtak, vagy nem úgy tudtak átmenni a beteljesülésbe, ahogyan azt szerettük volna. Felvállaljuk a magunk felelősségét, és meghagyjuk a másiknak a sajátját.

Amikor elválunk, otthagyjuk a másiknál, amit mi tudtunk adni, amivel széppé, többé és mélyebbé akartuk tenni a kapcsolatot. Függetlenül attól, hogy a másik tudja-e ezt értékelni, vagy sem. Viszont magunkkal visszük teljes saját magunkat. A mély, belső fájdalom az elszenvedett veszteség felett annál kisebb, minél inkább fel tudjuk vállalni saját felelősségünket és elismerjük, hogy a másiknak is volt felelőssége. És annál tovább tart ez a fájdalom, minél inkább kihullunk a felelősség egyensúlyából. Ez alatt azt értem, hogy halálra kínozzuk magunkat bűntudatunkkal, vagy a végsőkig üldözzük a másikat gyűlöletünkkel. Ezek szélsőséges állapotok, melyeket a felelősség egyensúlyba hozásával tudunk megszűntetni magunkban – függetlenül attól, hogy a másik felvállalja-e az ő részét, vagy sem.

Ha a kapcsolatból utódok születtek, akkor a bennük élő anya-apa kép egyensúlyban tartása a fő szempont. Ha az anya gyűlöli a gyermekei apját, és vádolja azzal, hogy kapcsolatuk miatta nem sikerült, a gyermekeit maga mellé fogja állítani. De ez olyan, mintha megölné az apát a gyermekei szeme láttára. Ha sajátmagát gyűlöli, az olyan, mintha öngyilkosságot követne el a gyermekei szeme láttára. És fordítva: ha az apa gyűlöli gyermekei anyját, és azzal vádolja, hogy a kapcsolatuk miatta ment tönkre, akkor maga mellé fogja állítani a gyermekeit, de az olyan, mintha megölné az anyát a gyermekei szeme láttára; ha önmagát vádolja és gyűlöli, az olyan, mintha öngyilkosságot követne a gyermeki jelenlétében. Az utódok békessége a bennük élő anya és apa kép megőrzése, melynek ápolása a szülők feladata marad továbbra is.

És végül, e nehéz dörgedelem után, az oldó mondatok, melyek nem olcsó mondatok csupán, hanem elemi erővel hatnak a rendszerre, még akkor is, ha „élesben” sosem tudjuk kimondani:

„ Te az én párom voltál. Köszönöm neked az együtt töltött éveket! Megőrzöm, ami szép volt, jó volt, és megtisztelem az időt, amikor szerettük egymást. Amit adtam, szívesen adtam, megőrizheted a magad számára. Köszönöm a gyermekeinket, akik az élet rendje szerint kapcsolatunkban megszülettek. Ők a mi közös gyermekeink, és azok is maradnak, amíg csak mi élünk. Sokszor hibáztam, sokszor vétettem. Vállalom a felelősség rám eső részét. A te felelősségedet pedig rád hagyom. Most pedig szabad vagy és szabad vagyok.”

Azt mindenképpen szükséges hangsúlyozni, hogy szülőként a válás részleges szabadságot jelent.