Beleegyezés és megbocsájtás

Azért érdekes, no. Az ember reggel elhatároz valamit, nem kevesebbet, mint, hogyan fogja eltölteni ezt az előtte álló napot, aztán elindul az útjára és lényegében beteljesíti a tervet. Ezek felemelő érzések, ezek szép pillanatok ebben a januári szürkeségben, csöpögésben. S egy ilyen nap után enyém annak a jutalma, amit azért kaptam, mert feltétel nélkül méltányoltam, hogy ma, itt és most VAGYOK.

Ma egy olyan életformát tudtam élni, melyet a későbbiekben, naponta élni szeretnék. Elmenni ide, elmenni oda, de nem vásárolgatás céljából, hanem azért, hogy embereket látogassak meg különféle, speciálisnak mondható élet helyzeteikben. Hogy segítséget, támaszt, vagy vigaszt, de mindenképp jelenlétemet nyújtsam. Néhány szóban beszélgetni az élet nagy kérdéseiről: születésről, életről és elmúlásról. Csendesen megfigyelni, hogy ahány ember, annyiféleképpen éli meg. Van, aki még menekül, s csak úgy tud beszélni róla, mintha csakis valaki mással fordulhat elő, vele biztosan nem, pedig végig egyes szám első személyben beszél…és van, aki már beleegyezett.

S ott, ahol megtörtént ez a beleegyezés, megjelenik valami határtalan békesség, valami földön túli öröm, noha könnyek folynak, s kezek-lábak reszketnek a közelgő búcsú illatától. Az önvallomások, a végső gyónás idején minden olyan magától értetődő és őszinte lesz. A haldokló nagy mágussá lép elő, ki egyszerre látja a múltat, a jelent és a lehetséges jövők némelyikét. S azt mondja, amit nekem már megsúgott a Hang: „egymás után fogunk elmenni.” Mit mondjak? Hogy rég tudom? Ó! Én ilyet nem mondok! És ha tudom? Mit számít? Nem ez a fontos kérem, hanem a beleegyezés.

És még valami: a megbocsájtás. Onnan lehet tudni, hogy igaz szívvel megbocsájtottam valakinek, hogy képes vagyok látni a jó oldalakat is benne. A jó tulajdonságokat, jó cselekedeteket, jó gondolatokat, ötleteket, döntéseket. Ha már képes vagyok ezeket látni a valaha haragosomban, akkor a megbocsájtás győzött végre!  Nincs máshol a békesség, csak a beleegyezésben és a megbocsájtásban. És nem gondolnám, hogy feltétlen szeretni kell. Vannak kötelékek, melyek  messze túlmutatnak azon a skatulyán, hogy „szeretem, nem-szeretem”.

De most nem tovább ebben! Azt éreztem, hogy a holnap élni vágyott életem megmutatkozott ma egy villanás erejéig, és ezért még nagyobb meggyőződéssel hagyatkozom rá a sorsra, Istenre, a fólia sátorra… mely meggyőződés szerint egy úton járok, melynek jelen-lét a neve. Jelenlét a magam, és más emberek számára.

Hát csak ennyit szerettem volna elmondani. Köszönöm a figyelmet.