Boldog nőt!

Kihagyhatatlan ziccer, a Nők Napján nem írni a nőkről. De mit írjon egy nő a nőkről? Hogy ismeri jól a fajtáját? Ezt a férfiak nagyon szeretik. Amikor egy nő képes a fajtáját a férfi szemével nézni. Hát nem! Ne is számítsatok tőlem ilyesmire! Most más szempontból szeretnék közelíteni önmagunkhoz.

A nő. A nő a kapu őrzője. Jelen van a születésnél, az örömben, a fájdalomban, és jelen van a betegségben, és jelen van a halálnál is, a búcsúnál, s utána az elengedésben. Amikor kell. A nő ott van. A férfi is ott lehet, de a nő mindig ott van. Nem tudja, mit kell tenni, nem tudja, hogy kell tenni, csak az ösztönei viszik. Néhányan megtanulják, hogyan kell tenni, de abban is, ott is, jelen van az ösztönvilág, a mély együttérzés képessége. Nem csak lappangva, hanem kifejezve is. Akkor nem is nő, aki az érzéseit nem tudja kifejezni? De az, csak talán megsebződött… Megsebződött az életben, a kapcsolataiban.

Nőnapon, a sebzett nőkről…

nem mintha a férfiak szívtelenek lennének, és ösztönviláguk a szaporodásra való késztetésben merülne ki. De ma a nőkről beszélgetünk. Egyformák vagyunk? Akár lehetnénk is! Azonban más a feladat. Ki fogja ellátni a másik feladatot, ha mindannyian ugyanazokat látjuk el? Néha a nők csinálnak mindent. A férfi helyett is. És beverik ferdén a szöget, a tíz centi az gyakran 10,2 cm, vagy 9,8;  a parkolással emiatt is gondok vannak…megcsinálják, ahogy tudják. Ahogyan a férfiak is. Sok férfi egyedül neveli fel hajdann volt nejével közös gyermekeiket. Mert a nő eltűnt az önmegvalósítás homályos alagútjában. Néha – női szemmel – helytelen dolgokat művel…de végül megcsinálja. Ezért sem több az egyik nem a másiknál. Nem több, hanem más.

A nő nem akar csak nő lenni. Kapcsolatokat keres a maga számára, ahol barátnő lehet, társ lehet, feleség, később anya. Aztán nagyanya, dédanya... Néhányan pedig karriert építenek a maguk számára, és nem is él látszólag a fejükben semmilyen kép az élet rendszereiről. Ez is egy fajta védelem. Amíg kivonom magam a rendszerből -  ahol mindig van valami alá-fölé rendeltség, a saját érdekeim háttérbe szorulhatnak -  nincs ok az aggodalomra.  Ameddig él, hordozza a maga választotta szerepeit. Mert választja azokat, bármennyire is úgy gondolja, hogy mindez csak történik vele.

Nőnapon a nőket felköszöntik – legtöbbször a férfiak. A sebzett nők azonban visszautasítják a „rohadt virágot”. Már rég óta nem értik egymást: a nő és a férfi. S talán magukat sem. Elszúrták valahol. Főképp ott, hogy elveszett a képesség túllépni dolgokon. Elveszett a képesség, annak a tudása, hogy megengedjük –elsősorban magunknak -, hogy újra és újra meghódítson a férfi. Vagy a régi, vagy egy új. Ezerrel keressük az új kapcsolatokat, mert a régit kinőttük, elhagyott, kifújt, de amikor a régi-új közel jön, mégis hátrább lépünk: „egy, kettő, sok”.

Aztán csoda, hogy jön a sokk?

Megváltoztunk. Mi nők biztosan. Nem elég már nekünk a család testén a nyaknak lenni, a fej akarnánk lenni. Pedig a nyak nagyon fontos testrész. Nélküle a fej vajon merre gurulna? Nagyon szélsőségesek lettünk. Válaszul az évezredes elnyomásra. Olybá tűnik, hogy nagyítóval sem találni a szénában olyan férfit, aki tiszteli nőt, elsősorban a női mivoltát. A kelyhet, melybe italát öntheti, hogy általa kiteljesedhessen. Flaskává degradálódtunk, és úgy tűnik, annál jobbak vagyunk, minél szűkebb az üveg nyaka.

Nem az elutasításban kellene művésznek lennünk, hanem az odaadásban. De várni kellene az odaadással egy virágért vagy néhány kedves szóért cserébe. Ha esetleg nem félnénk annyira attól, hogy aztán végleg egyedül maradunk. Nem félnénk, ha tudnánk, hogy boldogságunk a kapcsolatainkban teljesedik ki igazán. Boldogan várjuk, hogy összetalálkozunk egy napon a férfivel, aki tiszteli bennünk a boldog nőt.

Kívánok ennek a világnak minél több boldog nőt!

Szeretettel: egy boldog nő