Boldog(ulj) Esztendőt!

Amikor gyermek voltam, minden egyes Szilveszter éjszakát úgy éltem meg, mint pillanatok lassú folyamát, mely ismét elrabol valamennyit az életemből – legalább 365 napot, nehezebb időkben 366-t.  Az a fránya idő elveszi megint egy játékszeremet, az elmúlt esztendőt, melyben otthonosan mozogtam, ismertem minden rezdülését, már-már kiszámíthatónak tűnt… Igen, gyermekkoromban is tudtam, hogy vannak történések, melyek bekövetkezése kiszámítható, és vannak olyanok, melyek, mint a matematikai képletben az ismeretlen – ott vannak ugyan a rendszerben, csak még nem nyilvánultak meg létezésünk valóságnak nevezett mezején. Akkoriban, amikor még gyermek voltam, sokkal inkább tisztában voltam azzal, hogy kevés lehetőség van a kezemben, hogy befolyásoljam életem menetét. És azt kell mondanom, hogy még ma sem vagyok igazán tisztában azzal, hogy meddig is ér a takaróm lehetőségeim tekintetében. Mindig is nagy volt a szorongásom, amikor az a nagy óra elütötte az éjfélt, s visszavonhatatlanul felcsendült a Himnusz: „Isten, áldd meg a magyart!” Január elsején mindig valami üresség kerített a hatalmába. Ami elmúlt, nincs már itt, de még semmi sincs itt, ami új lenne (pedig az újdonságot minden gyerek nagyon szereti és izgatottan várja). Az itt és most a maga teljes ürességében volt jelen, és ezt nem szerettem. Hét nap múlva a semmibe hullik vissza Karácsony varázslata. A díszek mennek a dobozba, a fenyőfa a cserépkályhába, s a csillogás visszaváltozik januári szürkés hétköznapokká.

Negyvenkilencedik Szilveszteremet alvással töltöttem. Nem volt rossz. Lefeküdni aludni, mint más napokon. Nem is volt kedvünk, meg nem volt mit ünnepelni azon a kihíváson, hogy boldogulnunk kell, csak úgy, mint tavaly, s azelőtt. Pedig lehetne bennünk nagy hála. A sok szép, együtt megélt pillanatért, apró sikereinkért, az élet ingyen ajándékaiért (például, hogy eljuthattam Barcelonába, s fürödhettem a tengerben). De csak arra tudok gondolni, hogy ehhez a boldoguláshoz egyre kevesebb külső segítség érkezik a számunkra, s egyre növekszik a ránk nehezedő feladat súlyában és mélységében. Ebből is látszik, hogy eddig arany életünk volt. És most elválik, hogy van-e erőforrás ebben az arany életben. Lehet-e ebből táplálkozni, amikor szükség van rá? Azt gondolom, hogy önmagában nem. Ha nem tudjuk megtisztelni a könnyebb időket, ha nem tudunk hálát érezni, hogy jutott már sokkal jobb is nekünk, akkor az a forrás, melyből erőt lehet meríteni a nehezebb időkre, bizony nem fog megnyílni számunkra. A történések mögött személyek állnak. Egyesek segítették az életünket, mások hátráltatták. Akik segítették, ugyanúgy megérdemelnek egy hálás köszönömöt – milyen jó is, ha van kinek mondani: köszönöm!

Ma, 2015. január 1-én, nincs üresség. Folyamatosság van. Feladat van, kihívás van…Némi nyavalya van. Ismert elemek folytatják fel-, be-, és leépülésüket, tekintet nélkül arra, hogy az emberiség hányadik évét írja Krisztus születése után. Évek óta törekszünk arra, hogy életünk egyre több területét tegyük tudatossá. Igyekszünk nem kifutni az időből és a pénzünkből. Néha sikerül, néha kudarcot vallunk. Annak a tudatnak a súlya, hogy magunkra vagyunk utalva, hogy lehetőségeink egyre szűkülnek, egyre korlátozottabbak, sokkal ütősebbnek tűnik, ha képtelenek vagyunk ráhagyatkozni az áramlásra. Fel nem ismerni számtalan, még fel nem tárt lehetőségünket, és kétségbeesetten vergődni a megvalósíthatatlannak tűnő lehetőségek hálójában elszívja az ember életerejét. Minden boldog új évnek az az üzenete, hogy „boldogulj!” De mi 2015. január 1-én,  2014 romjain fáradtan heverészünk. Könyörtelen zsoldját szedi a bennünk lapuló káosz és az ebből fakadó bizonytalanság. Mi mást mondhatnék, ha egyszer ez az igazság?

A rendületlen bizalom, az nagyon fontos! Kit az önmagába vetett hite, kit Krisztusba, Istenbe, az angyalok segítő erejébe helyezett bizalma lendíti át a túl magasnak tűnő akadályokon. Akár így van, akár úgy, szükséges belátni, hogy bizony nem vagyunk mindenhatóak. Ez az alázat képessége. Legalább annyira fontos, mint a hála képessége. Az élet minden területe végtelenül egyszerű szerveződés, egy vacak ajtó, egyetlen rozzant zárral. Csak az a fránya kulcs tűnik el időnként, amivel fel lehetne tárni azt a bizonyos ajtót – az átjárót.

Ösztönök, bizalom és hála

Tavaly, (mondhatom ma, 2015. január 1-én), egy napon, hirtelen lett kilenc kiskutyánk. Kilenc jószág, nem három. Semmit sem tudtunk a kutyakölykök gondozásáról. És megállt a tudomány. Párom sápadtan ücsörgött a széken. Tekintete a semmibe révült. Az én felelőtlen örömem az egekbe csapott. Nagyon boldog voltam, függetlenül attól, hogy fogalmam sem volt arról, hogyan lesz ezután… De Bella kutyánk szerencsére tudta. Mindent elrendezett és megfelelően gondozta kölykeit, mi csak egy hatalmas ponyvával tudtunk hozzászólni a történethez, mellyel letakartuk a bokrot, ahová a kilenc kölyök érkezett csarnok elsőre. Főztünk Bellának, amennyi csak belefért. És ő hálásan elfogyasztott mindent, amit elé tettünk. Anyakutyánk ragyogott, a kicsik gyorsan fejlődtek. Aztán készítettünk nekik egy nagy kennelt és egy hatalmas, fél ping-pong asztal alapterületű kutyaólat. Három hét múlva pedig beköltöztettük őket a friss szénával bélelt új otthonukba. Láttuk, hogy Bella kezd kimerülni a szoptatásban. Nyolc cicire jutott kilenc éhes száj. El kezdtünk főzni a kiskutyáknak is. Emlékszem, az első főzős napon mi semmit sem ettünk, hanem egész nap beszerző körúton voltunk, aztán pedig kotyvasztottunk. Leszállt az este és mi korgó gyomorral néztük, hogyan tömi magába kilenc apróság a húslevesbe áztatott száraz kutyatápot. És működött! Közben megérkeztek az első gazdi jelöltek. Három hetes korban már választani tudtuk az első egyedeket. Aztán egyik-másik kutyi megtanult kimászni a kennelből és bájos esetlenségével kápráztatott el bennünket. Felébredt bennem elfeledett anyai ösztönvilágom, ahogyan Bellát néztem, amint kölykeivel foglalkozik. Átadja nekik kedvenc botját és finom falatokat visz a tányérjukba. Tőle tudtuk meg, hogy a kutyusok már esznek csontot is. Követtük ösztöneit, s a kicsik pedig követnek bennünket. November 15-től napjainkig az ösztönök, a bizalom, a hála és mindezek felett érzett öröm járta át az életünket. Már csak egy kutyusunk maradt, aki gazdiját keresi. Pedig mindenekfelett áthidalhatatlan akadálynak tűnt kilenc ebet megfelelően gondozni, számukra gazdikat találni.

Még van néhány, mindenekfelett áthidalhatatlan akadálynak tűnő feladatunk életünk más területein. Azt hiszem, legjobb lesz előszedni az ösztönöket, a paraszti egyszerűséget. Ó igen! Jó, hogy megemlékeztem ezekről! Azt hiszem, most már menni fog!

Boldog(ulj) esztendőt mindenkinek!