Bőrszentelő
Gyűlnek a fellegek Csobánka felett, az Oszoly felett, a Kevély felett. Vészjóslón dübörög a ég. Jól szólna e pár sor alatt az új dobom. Talán lesz belőle dal is… dübörög az ég…
A dobom, mely bizton nem kecske, hanem szarvas, vagy őzbőr, pontosan így dübörög. Mert elkészült vasárnap! Tudom jól, azért kívánom a mély hangokat, mert telis teli vagyok görcsökkel, blokkokkal és ebből eredően fájdalmakkal.
Magammal vittem az erdőbe újdonsült bőröm egy darabkáját. Annyira mégsem vagyok elvetemült, hogy az egészet végig vonszoltam volna a 15 km-es túrán. Azt játszottam, hogy megmutatom neki az erdőt, a mezőt, a patakot, hogy mindig emlékezzen, hogy élő maradjon…Mert a varázslás egyfelől nagyon komoly dolog, de én úgy hiszem, hogy egyben játék is. „Nem mehettek be a Mennyek Országába, ha nem lesztek olyanok, mint a kisgyermek!” Láttál már kisgyermeket varázsolni? Mert én láttam! A saját fiamat. Meglestem, ahogyan elmélyülten foglalatoskodott. Gyertyákat gyújtott, beszélt a fácskákhoz, és kendővel szelet vetett. Én is emlékezni kezdtem általa a saját gyermekkoromra, amikor én is szabadon varázsoltam. Mindig indián voltam, és mindenható. Nem ismertem még a blokkoló programokat, melyek arra intenek, hogy nem vagyok mindenható és nem én vagyon Isten. Valamint indián sem vagyok. Gyermekként az voltam, ami lenni akartam, s a mesék szárnyán ott teremtem, ahol akartam. Az öreg bútorok voltak a sátor váza, a pokrócok sötétet teremtettek, és egy elszigetelt világot abban az otthonban, ahol igazából sosem tudtam egyedül lenni, mert mindenhol, mindig volt egy felnőtt. Aki többnyire engem figyelt. De a bútorsátorban szabad voltam. Mivel mindenkinek megtiltottam, hogy oda bejöjjön, és csodák csodája: ezt a parancsomat tiszteletben is tartották. (Mondom, hogy mindenható voltam.)
A bőrdarabkával a kezemben bevetettem magam a sűrűbe. Mentem erre, mentem arra, s azt nézegettem, mi mindent lehet itt megenni egy szarvasnak. Átéreztem, hogy ő itthon van, bár nincs számára neve a helynek…mégis: bármerre fordul, itthon van. 
Az áhítatból némi embergyerek-nyafogás ébresztett fel. Fiacskám térde készült feladni a kihívást. A tervezett út nagy része még előttünk volt, és én tudtam, hogy az ő térde, lábszára pont úgy fáj, mint ahogyan nekem fájt ekkorka koromban. Nem akartam visszafordulni, hanem kipróbáltam magam, hogyan tudnék erőt adni neki ehhez a nekem is nagy kihíváshoz. Nem titkolt szándékom volt, hogy átvigyem őt is a túlsó partra, amikor már nem fáj semmi, de lehet, hogy minden fáj, csak már nem érezzük. Szinte örültem, hogy vissza tudok emlékezni az én lábfájdalmaimra, és anak,hogy akkor, azon a napon valami irdatlan hátfájdalmat kaptam, hogy a levegő is alig tudott bemenni a tüdőmbe, meg kimenni. Így aztán egészen biztos voltam abban, hogy nem a „levegőbe” beszélek. A legtöbbet a kézen fogás segített, közben pedig meséltem arról, hogy miért is olyan erősek az öregek. Aztán mentünk szépen tovább. Ő cipelte lábait, én cipeltem a hátamat. Egy nagy tisztásra leltünk. Oda leheveredtünk pihenni egy hosszabbat. Még volt előttünk egy szurdok és jó 7 km. Szentkereszten hívhattunk volna felmentést, de addigra már egész jól voltunk. Így aztán nekivágtunk utunk utolsó szakaszának, és mielőtt még leszakadt volna az ég, rekordidő alatt leléptük a hátra lévő távolságot. Minden vizünk elfogyott. S hát milyen a gyerek? A csepergő esőre tátotta a száját. A patak utunkat állta. Nem volt rajta gázló, víz meg volt rendesen benne. Építettünk gyorsan egy átkelőt. Volt hát móka is a végére. Aznap este senkinek sem voltak elalvási nehézségei. Én pedig örültem, hogy mégis átkeltünk a túlsó partra, s aztán visszatértünk. Valamivel többek lettünk a gyűrődés által, és a bőröcske sem feledi soha, honnan jött. S eztán együtt járjuk majd az úttalan utakat a Pilisben és másutt.
(folytatás következik)