Brumi, az utolsó mohikán

A kilencedik

Mindjárt eltelt két hónap, hogy szőrös gyermekeink meglátták Isten egét az örökzöld bokor tövében. Három hetes koruktól szépen sorban mentek új gazdijukhoz. Volt, hogy egy napon kettőt is elvittek tőlünk. Már csak Brumi van itt. A nagy műgonddal ácsolt kutyaól és kennel üresen tátong. Az elolvadt hó alól előbukantak az eddig fedezékben lapuló kutyus-hagyatékok. Egyébként elhagyatott és már-már kihalt az egész hajdani kutyaudvar. Brumi beköltözött Bella házába és egy tálból csemegéznek reggel és este. Bella még mindig nem hajlandó enni, csak, ha már Brumi jól lakott. Brumi gyorsan fejlődik. Már majdnem öt kiló, alig bírom az ölemben cipelni. Mióta elolvadt az utakon a jég, nem járunk sétálni, mert hordozni nem bírom, letenni meg nem akarom, nehogy még összeszedjen valamit, s megbetegedjen.

Azt kell mondjam – Bellának minden elismerésem, tiszteletem és szeretetem a továbbiakban is-, hogy Brumi okosabb kutya lesz, mint az anyukája. A ház küszöbét nem lépi át, és a nyitott kapuból is be lehet küldeni, ha jönnék befelé az autómmal. Nem akar meglépni. A papucsomat meglovasította már egyszer-kétszer a küszöb elől, de most tanítom arra, hogy a papucs az tabu.

Utólag visszatekintve gyerekjátéknak tűnt a kilenc ebet Bella segítségével felnevelni. Az emberekkel több gondom adódott. Tizenöt érdeklődő közül ketten a megbeszélt időpontban meg sem jelentek, nem telefonáltak és nem is üzentek, hogy ne várjuk őket. Brumi másfél hete vár az új gazdira, aki nem jött el, illetve egy másik család megnézte, de aztán mégsem őt választották. Közben egyre jobban szeretjük. Hajlott korunk ellenére játékos lelkületűek vagyunk. Alkalmanként a nagy csöndbe belesírunk, hogy BRUMIIII! Mert nagyon megszerettük őt. Nemcsak, hogy megható az a kis értelmes bocs-pofikája, hanem lenyűgöz végtelen nyugalma, és az, hogy olyan gyorsan tanul. Már levágja a fenekét a földre, ha meglátja, hogy jövök a tányérral. Tegnap, a januári tavaszban rendezgettem egy kicsit a kertet, gereblyézgettem az ősz maradékát, metszegettem a burjánzó mogyoró bokraimat. Brumi mindvégig ott ült a közelemben és engem figyelt, mintha csak következő inkarnációjára készülne, amikor is kertész lesz a londoni királyi udvarban. Nem akarta elvenni a seprűmet, nem kellett rászólnom, hogy ne lábatlankodjon alattam. Külön szeretem benne, hogy mindig félre áll udvariasan, ha én előre csörtetek. Bella sajnos nem ilyen. Ő éppen keresztbe áll mindig előttem, vagy hirtelen a lábam elé ejti a labdáját-botját, hogy én lehetőleg kitörjem a bokámat, ha nem rá figyelek és rálépek valamelyikre. De hát ő a mi Bellánk, és kezdetektől fogva tudjuk, hogy nem az eszéért szeretjük. Hanem, mert egyszerűen szeretetre méltó pára.

-Halló! Én  lenni Cintia, lakni Budapest, és keresek ilyen édes kutyi – csicseregte egy külföldről hozzánk szakadt, valószínűleg még a behajtani tilos tábla kitűzése előtt hazánkba menekült hölgy. Szerintem, mint Kolombusz anno, ő se tudta, hova jött.  J

-Megvan még a kutyus?

-Üdvözlöm. Andrea vagyok. Valaki igérte, hogy hétfőn elviszi, de azért kérem, hogy kedden hívjon fel még egyszer, hátha nem jönnek érte. (Azt hiszem, én már tudtam valamit:) )

-Ó, már elviszik! Az nagyon édes kutyát! Nekem volt veszti, de elveszett. Nagyon hiányzik. És ez a Brumi nagyon hasonlít rá. Adjon kérem egy puszit neki, olyan bájos!

Puszi megvolt, aztán csináltuk tovább az életet.

Egy hét múlva.

-Halló! Én telefonálni múlt héten. Meg van-e még a kutyus?

Aztán nagy nehezen elraccsolta, hogy a Riverside-on lakik, és hogy sokszor leviszi majd a kuytámat a parkba. Erre határozott nemet mondtam.

-Betonra nem adom a kölkömet. Ez a kutya szabadban született és ott is kell neki élnie. Másfelől egy nagyobb testű kutya lesz, mint az Ön vesztije. Kérem, higgye el, hogy gondja lenne vele.

Úgy tűnt, hogy elhitte.

És ez így ment napokon keresztül. Telefonáltak emberek és írtak. Most megint várunk valakit szombat délelőttre, de közben fel-fel bődülünk a csendben: BRUMIII!!!