Buddha állapot

Esik és süt a nap, aztán megint esik és esik. Tudom jól, a pünkösdi tetvek már javában ülik nászukat szép veteményesemben. De ilyenkor még nem érdemes permetezni, mivel úgyis lemossa az eső. Holnap kikerülnek a paradicsom gyerekek a bölcsőjükből, ahol április eleje óta növekednek. Van két padlizsán palántám is. Ma akartam elültetni őket, a délutáni alvás után…azonban…

Nekem valami délebbre fekvő helyen kellett volna születnem, mivel a délutáni szieszta igen kedves elfoglaltságom. Nekem a szieszta azt jelenti, hogy alszom, mint a bunda egy, két órácskát. A délutáni alvás nagyon pihentető számomra, ilyenkor boldog álmaim vannak. Főképp, ha valamelyik kicsi gyerekem átölelhetem közben. Annál nincs is jobb érzés a világon. Mindig én voltam az, aki a délutáni pihenőn előbb elaludt. Történt olyan eset is, hogy mondtam-mondtam a mesét…egyszer csak megrázott a kisfiam: „anyuúúú, miket beszélsz?” Kiderült, hogy mesélés közben én már aludtam, és teljesen értelmetlen mondatokat mondtam – de azt igen lelkesen. Mindig is úgy tűnt, hogy nekem a délutáni alvás fontosabb volt, mint a gyerekeknek.

A szakadatlan esőre való tekintettel bementünk Pestre egy kicsit takarítani az ottani lakásunkba. Mit ne mondjak: nagyon ráfért már az almozás. Nem hajtottam magam, elvégre hét vége van, vagy mi a szösz! Közben emlékek rohantak meg, hiszen e falak között voltam kicsiny gyermek, itt éltem át a szerelem első érzéseit, itt kezdtem a felnőtt életemet első férjemmel és két gyermekünkkel. Ahogyan pucolgattam az elaggott félfákat, lelki szemeim előtt megjelent egy virágláda, benne első, illatos petúniáim, melyeket magam ültettem, gondozgattam és nagyon szerettem őket. Akkoriban még nem érdekelt Csobánka a maga csendes tücsökciripelésével, jó levegőjével. Nekem a városi bűz volt a kedvenc és az autók éjjel-nappali alapzaja, a trolibusz zötykölődése a macskakövön…Ezek nélkül alig tudtam elaludni, ha kint voltam a természetben, ahol este csend van és sötét.

Néhány órát dolgoztunk – már van is látszata. Négy óra felé hazaértünk, már várt minket az ebéd, utána a kávé és sütemény – Zoli mindig kitesz magáért -. Aztán éreztem, hogy súlyos ólom-manók telepednek a szemhéjamra. Muszáj aludni! Csabival a kisebbik ágyra kuporodtunk és én már többre nem emlékszem.

Amikor felébredtünk, azt mondja Csabi:” anyu, én semmit nem akarok csinálni!” (Gondolom a levegőben lógó és elkerülhetetlennek látszó palántakiültetésre gondolt.) Fél szememet kinyitottam, úgy néztem rá. „Fiam, akkor te most már elérted a Buddha állapotot. Teljesen szándék nélküli vagy. Ezt mások akár egy egész életen keresztül tanulják.” Ezen  aztán jót nevettünk. És elhalasztottuk a palántaültetést holnapra.:)