Csak életképek
Október 23. szombati hangulat. Pedig csak péntek van még. E hétre tervezett programjaim füstölgő romjai felett elnézek a messzeségbe. Tegnap biciklizni indultam – sok év óta, újra. Magas volt a nyereg. Rosszkor akartam leszállni, elgyöngült lábaim nem tartottak, és mindjárt bele is markoltam az Anyaföldbe. (Na, ez volt az Anyaföld gyúró szer – gondoltam magamban, és bele nevettem az októberi napsütésbe.)
Nehéz pillanatok, amikor szembe kell nézni azzal, hogy amit szeretnél, az nem jön össze. Hogy megszólítasz embereket a háló segítségével, de nem válaszolnak semmit. Vagy úgy lépnek ki, hogy be sem köszönnek. „Helló, itt voltam, és most kilépek.” – vagy valami hasonló.
Próbálom a jó oldaláról nézni a történetet: az égiek úgy akarják, hogy pihenjek meg egy kicsit. Hogy leljem örömömet az alkotásban – egyedül is. Tegnap túrtam egy rattan macskaházat. Felül kosár füllel, alul házikó, ajtónyílással. Macsek sajnos nem volt benne, pedig igencsak örülnék egynek, mivel túl sok a rágcsálónk. Azt a macsek-házat szépen megmosom, és holnap bekenem lazúrral. Újjá varázsolom. Vannak szép dísztökjeim, mindenféle erdei kincs: makk, mogyoró, dió, gubacs… a kosárkába ezeket bele teszem. Tudom, pompás lesz!
Aztán itt lapul a szobor is, amit kölcsön adtak nekem erre a hét végére. Meg kell mintáznom, mert jövő héten vissza kell vinnem. És…hát lennie kell itthon egy ilyen szobornak csobánkai agyagból!
Szóval: az emberek érdektelensége elszomorít. Mintha nem tudnám, hogy a világ manapság nagyrészt így működik. S egyedül rajtam múlik, hogy azokra az embertársaimra figyeljek, akikkel egy láthatatlan kötelék fűz össze. Három évenként értekezünk, mindössze néhány mondat, és még mindig érezzük, hogy lélekben összetarozunk. Ezzel kell foglalkozni, erre kell figyelni és ezt az érzést lehet jó szívvel kiárasztani a világra. És én így teszek! Igen, így legyen!
Beléptem egy szoptatós csoportba az Fb-n. Néhány nap alatt többet tanultam, mintha kiolvastam volna néhány vaskos könyvet. Miközben a nehézségek szintjén nincs új a nap alatt, azt is látom, hogy mennyire megváltozott az általános hozzá állás a baba és az édesanya kapcsolatát illetően, akár az elmúlt 13 évben is. Továbbá világossá vált, hogy a saját élményem az nem lehet egy tanácsadás alapja. Azt legfeljebb elmondhatom. Bár néha többet segíthet, mint egy hivatalos tanács. De ez mindig csak két ember között legitim, nyilvános felületre nem szabad leírni. A dúla-hivatásban is ez a két ember közötti kapcsolódás adja majd meg a kereteket, hogy mit mondok, és mi az, amiről hallgatni fogok.
Most befejezem. Későre jár az idő. És bóbiskolnak a pilláim. Éljen az alkotás, a lelki szabadság és az elnyűhetetlen barátság!