Cserkút után - szabadon
Cserkút után szabadon
Cserkút után az első nap nagyon fárasztónak tűnt. A mai munkámat lemondták, így maradt a hétköznapiságnak az a része, hogy autót mosok, szaladgálok, ügyeket intézek. A kétesélyes fogam viszont meggyógyult, így csütörtökön betömődik, és aztán lehet kalapoznom a korona hídra.
Ma az Én-kivetülések kártyára gondolok vissza. Azt a feladatot adta nekem a hegyen, hogy emberi kapcsolódásaimra figyeljek. Arra a tanításra, hogy az emberek, akiknek a hétköznapiságban dolguk van egymással, egymás tükörképei valójában. Különös tekintettel arra, amikor a másik szemében megjelenik számomra a szálka. Olyankor alázatos történés a saját szememben lévő erdőre is felfigyelnem. A „mindenki hülye, csak én vagyok helikopter” című elkülönülés a külső világtól ma már mindannyiunk elméjéhez szervesen hozzátartozik. Ez a tény a legtöbb Isten-képben is ott van. Hiszen ha megkérdezünk több embert, hogyan „viszonyulnak” Istenhez, valószínűleg a többség úgy fog válaszolni, hogy van Isten és vagyok én.
Amikor kijöttem a kunyhóból három kör után, elvánszorogtam Réka Vízasszony segítségével a matrackámig… ott hanyatt, mint a lisztes zsák, és bámultam a fák koronáját, azok felett a felhőket – és könnyezett az ég -, akkor az volt az érzésem, hogy egy vagyok Istennel, ahogyan Isten egy velem. Mert a fa is én vagyok, ahogy a fa is én volt, s a felhők, s a felhők könnycseppjei. Akkor az Én-kivetülés értelmét veszítette. Mint, ahogyan elveszíti az értelmét a hétköznapiságban is, mindannyiszor, amikor az emberi kapcsolódásokban már nem érzem megszólítva magam.
A kunyhó egy passzív szenvedés. Már ahhoz képest, mintha loholnék pár kilométert. Mert a teljesítményt sem adják ingyen. A hétköznapiságban is van szenvedés, ott is át kell lépni időnként a határainkat annak érdekében, hogy akár időre be tudjuk fejezni, amit elkezdtünk. Ha a hétköznapiságban azzal a hozzáállással vagyunk jelen, hogy lehetőleg mindenképp elkerüljük a ön-határátlépést, akkor egy idő után apadni kezd az életerő, a kreativitás. Gyakran szándékosan marad otthon az „útlevél”. Mindig a kisebb ellenállás irányába, mindig a könnyebb úton, megkímélve magamat attól, hogy az élet végül elégesse a gyertyámat. Akkor olyan gyertyává válnék, melyben megszakadt a kanóc…és ahhoz, hogy újra égni tudjak, meg kell faragni. Egészen addig, ahol ismét lesz égethető kanóc. Na és ez a faragás fájdalmas. Viszont mire jó az a gyertya, mely nem tud égni? Bizony, megy a fazékba olvadni. Megsemmisülni, visszatérni Minden Gyertya Eredőjéhez, eltűnni a a forróságban a többi gyertya között, hogy aztán, valamilyen másik formában, lényegét megőrizve, új kanócot kapva éghessen rendeltetése szerint. Na, ez a kunyhó. Faragás, beolvasztás, megsemmisülés és feltámadás.
A kérdésem magamnak az volt: „miért”. A válasz ennyi volt: „csak”. De megnyíltak a források, önnön holtpontomról elmozdulva, erőforrásokhoz jutottam.
Ami sem tegnap, sem ma nem látszott igazán meg rajtam. Kedd van, amikor ezeket a sorokat írom. Egy kellemes munkanap után…hazaértem, és benéztem az ágyat. Úgy aludtam két laza órát egy oldalamon, hogy a hangyák a bal felemen végig rohangászak, amikor felébredtem. Halványan emlékszem, hogy kétszer is csörgött a telefonom, de nem volt érkezésem kimászni az ágyból és felvenni. Majd hív, akinek fontos. Amikor felkeltem, más volt már a világnézetem. Altomban elengedtem néhány megkötő hiedelmet, és villámgyorsan kerestem magamnak még egy mozdítható munkatársat, mert a meló nem vár a végtelenségig.
Mára ennyi…biztosan jönnek még gondolatok, hiszen még mindig csak félig vagyok jelen, a másik felem ott időzik a földön, az avarban, s egységben a Mindenséggel látja a mindent és a semmit.
Áldás
