Cserkútban - Útelágazás
Kedvesek!
Cserkút az Cserkút. Pusztának éppen nem nevezném, hiszen a táj olyan gyönyörűséges, dimbes-dombos, telis teli őzekkel, s egyéb apró Isten jószágával, sűrűn átszőve hegyi patakokkal. Ez utóbbiak most éppen kiszáradtak, de télen hallgathattam az álmatlan éjszakám alatt, kint, a tornácon szundikálva plusz nulla fokban, hogy milyen elemi erőt hordoz a zúgó ár. Nem úsztam testemmel azon az áron, de úgy éreztem, mintha a jeges víz feltörne egészen a tornácig és átmosná lelkem minden zugát…
Igen, akkor, ott, februárban elindult valami bennem. Az a régen szunnyadó, puha dunna alatt szunyókáló valahová tartozás érzés, melyet akkor nem bírhattam még magaménak, mégis, valahogyan éreztem, az őz érzékeny szimatával, hogy Csillagösvényre találtam. S az úttalan utakon való, több mint egy évtizedes bozótharc után ez megnyugvással töltött el.
Cserkút-puszta. Nógrád megyében. A lelket felkavaró, kiürítő, cserző, megvigasztaló, felépítő szellemiség tanyája. Engem, az elveszett őzet, egy hollómadár vezetett oda, az én fájdalmam, lelkem füstölgő romjai szúrták patáim párnácskáit mikor odatévedtem… már nem is tudom hogyan. Az őzet, aki bennem lakik, mint a mesében, a holló vezette az Útra. Akárcsak egy mesében, úgy az életben: az őzet Fehér Holló Öskü felhívása érintette meg. S aztán a Karabaksa Szellemi Ösvényre fordult az útja.
És most itt vagyok, túl árkon-bokron, a rettenetes félelemszúrós bozótján át vágtatva, sírva és vérezve…állok én itt a tisztáson. Lábaim az Anyaföldön megvetve, gyökereket eresztve, tekintetem a csillagos Égre szegezve, könnyezem a boldogságtól.
Inkább az érzelmek tollával vetném soraimat, mert nekem így könnyebb átadni nektek az élményeimet. Öröm nekem, ha szívetekhez az érzés eltalál.
Hiszen az érzéseinkkel dolgozunk. Hiszen abból lett a baj, hogy nem dolgoztunk velük. Volt, hogy nem lehetett, és volt, hogy elmulasztottuk a lehetőséget. És elmulasztottuk újra, meg újra…És volt, hogy átkereszteltük az érzéseinket. A hamis keresztségben minden jogos és heves érzés-oroszlán egy-egy szelíden bégető báránykává változott, ki mindent elvisel – cserébe egy kis takarmányért. S eljő a pillanat, amikor már csak az érzés titkos alkímiája segíthet visszaváltoztatni mindent azzá, aminek eredendően teremtetett. A lélek szabadulásának útja ez. A börtön zárjához nekünk kell megtalálni a zárba illő kulcsot. Hallgatózni kell, vajon nyikorog-e már az a zár a vasajtó belében? Vajon fordul-e a kulcs? S ha kattan a rozsdás zár… Utolsó erőnket is összeszedve, nekünk magunknak kell végül eltolni azt az irdatlan nehéz vasajtót, hogy aztán elillanhassunk saját elménk fogságából. A béklyóba dermesztő rettegés nehéz láncait levágva, elhagyni azt a börtöncellát, hogy végre teleszívhassuk tüdőnket a szabad erdő tiszta levegőjével.
Mennyire gyönyörködtető nekem végig olvasni saját jóslatomat a saját utamról! Amikor a Karabaksa Utat tártam elétek az én szemüvegemen keresztül, írtam a Félelem Kapuról. És arról, hogy nekem azon át kell kelnem. Az első memoárom az átkelésemről szól, és hogy mi van a kapun, a hegyen túl?
„Túl, túl, messze túl / Mi van a hegyen messze túl? /Hej, a hegyen messze túl, lófej széles ibolya virul” /Weöres Sándor/
Most az jutott eszembe, hogy a dobköreimen, vagyis a miénken, melyeket én hívhatok majd életre, Weöres Sándor versei ott lesznek. Rég óta érzem e versekben a varázslatot. S most újra olvasni fogom azokat, mert megtartanak a kapun túli világban, ami igen kívánatos állapot, ha már nincs semmi lehetőségem elpucolni a meghívás elől.
Mert amikor elhívnak, Kedves, erre az Égi Menyegzőre, nincs olyan, hogy talán, meg esetleg érdekel, nincs olyan, hogy „bocsi, de nem érek rá, majd küldök egy dísztáviratot, vagy egy idétlen matricát”, nincs más út, menni kell! S hogy díszvendég lehess az Égi Menyegzőn, először egészen parányira kell zsugorodnod, sarudat elhagyod, batyudat elhagyod, kenyered elfogy, vized elfogy, szakadt leszel, büdös leszel, és nyomorult. S így állsz minden egyes szűk szoros, és lehetetlenül forró sivatag szélén… Toporogva, rettegve, hogy megsülsz, elégsz, kiszáradsz, elhalsz, eltűnsz – örökre. Az elme ördögének gonosz játéka ez megtépázott lelkeddel. Ő az, aki elülteti az elmúlás félelmét, a megsemmisülés lehetőségének rettenetét a fejedben, hogy aztán szüntelen arra kényszerítsen, hogy menekülj valaki, vagy valami elől…saját magad elől.
A padon ültünk, a malom épülete mellett. Szorosan egymásnak dőlve, hogy elférjünk. Mint a kis gerlék a fészekben. Egy csodás szer után, ahol a nő a férfit szolgálta. Elvégezve mindazt a munkát, mely a „férfiak dóga” lenne. Hiszen így vagyunk kódolva: van férfi dolga, meg nő dolga. Az élet azonban megannyi helyzetben fricskát nyom ennek a leosztásnak az orrára. A férfi a pampákon harcol, megcsúfolt életéért harcol, s a nő azt érzi egy napon: „minden rám maradt”. Fájdalomtól elvakult tekintettel nézi a valóságát, de nem látja, hogy a férfi épp úgy megaláztatott, meggyötörtetett, mint ő maga, nem érzi, már nem tudja, és elvégzi az utolsó döfést a vérző hím oroszlánon: „nem lehet rád számítani”!
Ezen a napon, mi nők, önként vállaltuk, hogy a férfit szolgáljuk. Fát gyűjtöttünk és tuskókat hasogattunk valami alkalmatlan szerszámmal. Hogy majd a kezünk szakadt bele. Megraktuk a kövek tüzét, megáldva minden egyes darabot, megáldva minden egyes férfit, gyógyulást, ébredést, feltámadást kívánva nekik és rajtuk keresztül az egész férfinépségnek. Ügyetlenkedtünk, hogy életet leheljünk a máglyába. A tűz akkor lobbant fel, mikor egyik nőtársunk meghajolt a férfi előtt, a férfi dolga előtt, mikor gondolatban megtisztelte az emberét, hogy mindezeket elvégzi helyette, s nem az ő kezének kell beleszakadni az aprításba, bőrének lesirülnie a forróságtól, midőn a rakoncátlan, izzó tuskókat egy nagy vasvellával igyekszik azokat a biztos tűzhalálba visszatessékelni. S férfijaink bebújtak a kunyhóba, hogy a forróságban elsirassák sorsukat, hiszen ők is érzik, hogy kasztrálták a férfit, az ő igazi erejét, hogy a bennük élő oroszlánból is mára már csak egy vékonyan bégető bárányka maradt. Aki se nem gyerek, se nem felnőtt, se oda nem tudja magát adni, se megtartani saját magát, s a nőt. S az egész élete rámegy a bizonyításra, hogy mindez mégsem így van! Én akarom, én tudom, én megteszem, és belehalok. És bele fog halni a másik felem is. A kapcsolatunk is, az intimitásunk, a szerelmünk. Minden. Csak nehogy kiderüljön…ó, minő becstelen szégyen! S hát ezért szolgáltunk ezen a szép estén…Szerda volt. Az elvonulás harmadik napja.
A konyhatündérek lecsót főztek nekünk. És ott ültünk – mondom –mindannyian az asztal körül, mint egy nagy család. Csevegtünk, örömködtünk. Hirtelen éreztem, hogy a félelem ördögszekere forogni kezd a gyomrom táján. Az örvény elindul felfelé, a fejem búrájára pedig valami nagy nyomás telepszik. Azt éreztem, hogy most mindjárt felpattanok innen (mit nekem szeretetteljes család, meg közös asztal), felpattanok és kifutok a világból. Őrjöngeni, üvölteni fogok, vagy felmászom egy nagy fára és le sem jövök onnan többet. Hirtelen elhatározástól vezérelve, s megragadva egy pillanatnyi csöndet, kedveseim figyelmét kértem. Miszerint: elnézést, hogy ilyen nehéz dolgot hozok most az örömbe, de az a helyzet, hogy kezdek rosszul lenni, viselhetetlenné duzzad bennem a feszültség, és futnék bele az éjszakába, a sűrű erdőbe, fel a fa tetejére, hogy pusztuljak ott. Rettenetes érzés! Már az szörnyű volt, hogy mindenki figyelmét akartam. De tudtam, ez az utolsó esélyem, különben tényleg végem lesz, mert meg fogok őrülni. A könnyed csevegésnek azonnal vége lett. Mindenki figyelt. Úristen! Mindenki rám figyel, velem van, segíteni akar! Próbálták a maguk módján megfogni a helyzetem lényegét, megszimatolni az érzést. Amely valójában senkitől sem idegen, hiszen mindannyian rettegtünk már attól, hogy meg fogunk őrülni, sokan tudjuk, milyen a zabolátlan dühroham, a fékeveszett, testet és lelket pusztító agresszió. Holló az egész csapatot levezényelte a szertérre, hoztuk a dobokat, s kezdtem énekelni egy korábbi dalom „Csendben utazom sehonnan sehova/Időtlen időkben lelkemnek otthona/ Megfáradt elmét nyugodni meghagyok/Íme a múltnak most csendben meghalok”. Aztán Holló kezdett énekelni. S néhány egyszerű szóban megénekelte, ami a szívemet kifacsart citrommá tette, életem egész korai szakaszában. S aztán, ez a dal lett az idei elvonulás dala.
„ Négy éves voltam, én még szoptam –nem értettek meg engem,
Öt éves voltam, szoptam az ujjam – nem értettek meg engem.
Hat éves voltam, bezárkóztam – nem értettek meg engem
Hét éves voltam, álmot láttam – nem értettek meg engem.”
A torkomban a gombóc csak növekedett, azt hittem, szétpattan a gégém, miközben énekeltem a nagy titkot: nem értettek meg engem, és egyedül maradtam. És így nőttem fel. Látszólag családban, de mégis egyedül. Ó, meglehet, hogy a szöveg nem pontosan ez volt, de ez itt kevésbé számít, hiszen bármikor, bármit odaénekelhetek, ami a szívemből feltör, ami utat talál. Ezek a dalok nem kórusművek, szigorú ritmussal, kottával és szövegkönyvvel. Mindig azzá válnak, és úgy változhatnak szabadon, ahogy a legjobban ki tudják fejezni azokat a bizonyos elnyomott érzéseket, azokat az elfojtásokat, a csalódás érzését, melyeket nem volt módunk kifejezni ott és akkor…ezért bekerültek a hátsó kamránkban egy üvegbe, fel a polcra, a legtetejére a stelázsinak, és ott is jó hátra, hogy sose találjuk meg többet. Majd kiüvöltjük másra, majd visszaadjuk másnak, aki szeret, aki számít ránk, aki ránk van utalva – mindig a kisebb ellenállás irányába. Hogy aztán mondhassuk a halálos ágyunkon: „ja fiam! Én is kaptam, én is adtam.” Így hizlaljuk a transzgenerációs örökség malacát egy óriási, büdös disznóvá. De a disznó egy napon elszabadul. És elfut az erdőbe, és ordít, és szájából hab tör elő. A fa tetejére mászik, de a fa nem bírja el rettenetes tömegét. Megszakad alatta, s a disznó a földön cafatokra toccsan.
Csak nőtt a gombócom, mígnem kitört belőlem a zokogás. A tűznél született dal annyira nekem szólt, annyira rólam szólt, annyira mindenkiről szólt, akik ezt a tapasztalást vették ki a nagy közös kalapból: nem értettek meg engem. Elhanyagoltak érzelmileg, én nem voltam fontos. „Á, csak egy gyerek! Kicsit hisztis, de majd megneveljük.” „Nem számít, hogy mit érzel, az számít, hogy én mit akarok tenni veled, az számít, hogy olyanná faraghassalak, ahogyan nekem az a legjobban megfelel”; ne sírj, ne kiabálj, ne mozogj, ne is lássalak, tűnj el, és csináld azt, amit én mondok!”
Az érzés kitört! Utat talált magának a csalódottság és az abból fakadó fájdalom…a stelázsi megingott, és egy üveg róla a fejemre esett.
Már nem akartam elrohanni. Elmúlt a kényszer, hogy kifussak a világból. Még kavargott az ördögszekér a gyomromban, de aztán elcsitult az is. Mindenki ment a vackára, hisz késő volt már. Kedves barátaim elkísértek a sátramhoz, és leültünk az avarba beszélgetni. Sokat beszéltem, tudom, mint minden felkavart lelkű ember. És ők szelíden hallgattak engem. Ők is mondtak néhány dolgot a saját életükből, és együtt fújtuk a füstöt – mert egy kis dugi dohány mindenhol akad, még az erdő közepén is. Visszakötöttek engem a földhöz, az ördögszekeret végleg elvitte a puszta szele. S megnyugodva tértem sátramba, nem csak tudva, de érezve itt legbelül: nem vagyok egyedül!
A közösségben egymást is visszük, egymás zsákját, szemetét, baját és búját, így, még én megszabadulva az igazak álmát aludtam, a többiek éber álmukban, a matracon forgolódva újra átélték, immár sajátjukként az aggodalmat, a rettegést, a bizonytalanságot. Az én formámban jelent meg víziójukban saját eltemetett borzalmaik. Olyan beszámolókat hallottunk reggel, melyek látszólag rólam szóltak, mert én voltam a központi figura. „Andi egy szarvas volt, a sűrűben vágtatott és őrülten ugatott, Kinéztem a sátramból és a fa tetején láttam kapálózni. Közben üvöltött. Jaj, le fog esni – gondoltam.” És ehhez hasonló rémálmok sorban. Nevettünk rajta persze, de közben mindannyian nagyon komolyan vettük ezt a határállapotot, amikor az embernek van egy utolsó lehetősége, hogy az útelágazásban dönthessen. Ott egy farúdon két tábla van: „Elme gyógy-, és intézet arra”; a másikon: „Sámáni út arra.”
Nos, kedves Olvasóm, mielőtt belemélyednél a fantáziádba, mely azt akarja erőltetni, hogy van ott még egy harmadik út is, elmondanám, hogy nincs. Egy helyben lehet ugyan maradni, nem tovább menni semerre, és akkor lehet úgy élni, mint eddig: most kicsit jobb, most boldog vagyok; most rosszabb, most beteg vagyok; most megfelelőek a külső körülmények, tehát minden rendben van, most viselhetetlenek a körülmények, tehát beteg vagyok; most a másik úgy táncol, ahogy én fütyülök, tehát a párkapcsolatom boldog; most nem akarja azt csinálni, tehát boldogtalan vagyok; most szeretjük egymást, tehát jól vagyok; most épp gyűlöljük egymást, ezért rosszul vagyok…és, és, és…csak érzékeltetni szerettem volna ezt a köpönyegforgató, örökké hintázó életérzést, ahol központi kérdés a valaminek/valakinek a megszerzése, valamint az elvesztésétől való rettegés.
Meső tudta jól, mi volt akkor bennem, ott az asztalnál. Tudta jól, mert ismerte az érzést, amikor hirtelen elindulsz befelé magadba…mintha egy hosszú folyosón át rohannál befelé és lefelé, és közben ajtók vannak, melyeket rendre bevágsz magad után, hogy ne érjen el a külvilág szörnyű zsivaja. Azzal az önpusztító vággyal rohansz, hogy a pince legalján egyedül dögölhess bele az élet súlyába. És nincs segítség! És ő mesélt nekem, hogy egy könyvben olvasta, hogy ha a sámánjelölt nem vállalta fel a küldetést, felzavarták egy fára, és ott pusztult éhen-szomjan. Minderről én semmit sem tudtam. De furcsa volt számomra az azonosság. „Kirohanok az erdőbe és felmászom egy magas fára.” Így fogalmaztam meg a pillanatnyi érzésemet.
Meséltek arról a Tudók, hogy megszakadt az ősi tudás átadása. Főképp a női vonal érintett. És ami nem jön át Ősanyánktól, az végül mégis megöl bennünket. Megöli a funkcionális elmét, és innentől kezdve kapunk egy cédulát: őrült. Kapunk egy cédulát, pirulát, napi ötszöri étkezést, felügyeletet, ágyat, egy rend ágyneműt. A csapatunkban több hölgy is volt, akinek a női felmenői elmegyógyintézetben vegetáltak hosszú évekig, mielőtt átkeltek a túlsó partra. Akárcsak az én édesanyám!
Hát én érted is megteszem, Drága Anyu! Az életed véráldozatáért! Hogy ne legyen hiába! (Sírok).
Most egy kicsit abbahagyom a visszaemlékezést. Amikor leírom, mélyen átélem újra. És feldolgozom újra. De folytatom, hiszen „menni kell, akkor is, ha maradni akarunk.”
Áldás!