Csobánka szépséges pásztorlányka
Csobánka, a szépséges pásztorlányka sűrű ködbe burkolódzott mostanára.
A Kevély ormai eltűntek,
s nélkülük oly sivárnak látszik most e szépséges pásztorlányka
máskor oly dús és napsütött déli határa.
Idefent, a dombon még cuppogós utakon járjuk a kutyám és én a szürke tájat.
Ami domb a ködből még kilátszik, feketén pompázik,
s köztük a kicsiny völgyek békésen pipálnak.
Kinn, a határszélen két árva palota vaksi ablakokkal tekint a távolba.
Ki tudja, mily okból? – Üresen állnak. Lakóikra hiába várnak,
pedig már kora este van.
Sehol egy lélek, nincs madár ének, a lapos a csend is megszólal…
de nem! Mély morajjal hallgatásra bírja a messzeség – autókkal.
Körbe tekintek. Néma fekete hegyek. Előttem a sárga fűzek,
a veres vesszejű sombokrok, zölden virít a repkény, s a borókás bozótok.
A föld színe, néhol sárgás, másutt élénk barna,
és a mezőt a tavaly holt fű ezüsttel borítja.
Magamtól mindig azt kérdezem: hol lehet anyám?
Így bandukolunk én és a kutyám, aki lohol jobbra-balra.
Felszabadít, mert elhagynak a gondok.
Semmit nem gondolok, semmit sem mondok.
Csak bámulok bele a hegyekbe, mintha először látnám őket…
pedig itt voltak tegnap is, titkoltak akkor is valamit előlem.
Minden most van, s e pillanat lesz holnap tegnapom,
újra itt leszek, s ugyanígy fogom csodálni e titkos hegyeket.
Az alkonyatban farkasként vakulok előre.
Egy alak tűnik fel, de nem jól látom férfi-e, nő-e?
Visszahívom kutyám, s bámulok tovább bután
előre, mi egyebet tegyek?
Az alak közeleg, ő is füstölög, mint a fekete hegyek.
Egy nő. Köszöntöm őt, ismerem látásból.
A mező szélén van a háza, sok év óta a sáros utakat búsan, egymaga járja.
Özveggyé tette a kegyes-kegyetlen élet.
Sosem beszélgettünk. Csak láttam mindig elmentemben,
hogy bandukol felfelé az úton csendben, s a földre bámul.
Akkor erősnek láttam. Bánatában is hatalmasnak,
ki legyőzi önmagát, legyőzi az életet, a halált.
De azt hiszem, tévedtem. Az alkonyatban arcába révedtem,
s abban megjelent a karcsú nyakú varázsló, ki új kedvesének,
ím, borvirágos bokrétát kötött.
A félhomályban bezzeg egészen jól láttam:
mögötte voltak az ördögök.
Hazaértünk. Kutyám fut még egy sáros kört az elhagyott szomszéd portán.
Most látom, hatalmas követ gyűjtött a mai portyán.
Ilyen ritka és értékes zsákmánnyal szájában rátartin rohan előre,
farka ékesen lobog…”gyere be Bella, gyere már, mindjárt feljönnek a csillagok!”
Hát ismét este van.
A fekete hegyekbe olvadtak a sárga fűzek,
az erdőben az őzek, a veres somvessző,
s a borókák estére felcsaptak délceg őrnek.
Ők vigyázzák álmunk itt kint a dombon,
légy áldott, este, légy áldott kicsiny otthonom!
