Dehogyis jár ott az eszem! - Hol is?

Pünkösd hétvége. Sírva indult. Nem mi sírtunk, hanem az ég. Szombaton kezdtük a szokásos „gyermekes” hétvégénket. Reggel eszembe jutott: hiszen a mai napra van jegyünk Moliere Képzelt beteg-ére! Este – tőlünk nem megszokott módon -, időben érkeztünk a Vígszínházba. A hét órakor kezdődő előadásra húsz perccel előbb. A jegyeket sem felejtettük otthon. Nahát! Micsoda teljesítmény! Hömpölygünk befelé az árral, a jegykezelő fiú azonban feltartóztat bennünket. „Ez a jegy a Pesti Színházba szól.” Nosza, gyorsan felhívtam a páromat, aki épp az egyik ismerőséhez indult agyoncsapni az időt, míg mi művelődünk. „Nyergelj, fordulj, és uccu, vissza! Van még néhány percünk, hogy átérjünk a másik színházba.” A Petőfi Sándor utca megint le van zárva az autók elől a Párizsi udvar átépítése miatt, így a Városház utcában kerültünk az utcára, mint valami menekültek. Aztán, nyakunkba a lábunk, s szaladtunk előre. A Váci utcában senki sem szaladt, egyedül mi hárman. Közben nevetnem kellett. Megállítottuk megint az idő kerekét. Villanyoltás előtt két perccel máris a helyünkön ültünk – természetesen a sor közepén. Futás közben zarándoktársaimra gondoltam, akik talán éppen a nyitókunyhóhoz készülődtek fenn a Sasfészekben. Mert, dehogy is jár ott az eszem! Dehogyis van ott a szívem!

Vasárnap megint bömbölt reggel az ég. Ám én már előzőleg elhatároztam: akármilyen idő lesz, kirándulni megyünk. A dömösi Rám-szakadékot választottam úti célul, aztán vissza a Lukács-árkon. Szép lesz ennyi eső után – alatt – gondoltam. Legalább mi is zarándokolunk egy kicsit, dagasztjuk a sarat, megküzdünk a víznek árjával. 11 óra felé indultunk itthonról. Megint vihettem magammal testem fájdalmait. Ezúttal a térdeim mondták be az unalmast, s hozzá még a bal karom is erősen sajgott. Már jóformán lépni is alig tudtam, mégis hajtott-űzött a vágy, hogy láthassam kedvenc kiránduló helyemet olyankor, amikor zúdul le a víz. Nem csalódtam. Az eső is elállt, jó idő lett, bár nem sütött még ki a nap. A hegyi patakok jobbról, balról hömpölyögtek az út alatt, mellett, keresztbe-kasul. Nagy munkában voltak: alig győzték elhordani a Pilis földjét. A szakadék gyönyörűséges volt. Apró, de annál hangosabban zúgó vízesések mellett időztünk, hogy mennél jobban magunkba szívhassuk az éltető víz lélekzetét, s kicsiny forrásra is bukkantunk, melynek vize hűs volt és kristály tiszta. A magos sziklák szívéből is víz folyt. Fent, magasabban a szorosban korlát volt, út nem. Mint három béna denevér, úgy lógtunk a falon, lépésről lépésre haladva előre. Nagyszerű móka volt. Már nem is éreztem a térdeimet, már nem is fájt a karom. Amikor felértünk, következett száz grádics. Ezen felkaptatva értük el a Lukács-árkot. Ott aztán találtunk még egy nagy dombot, ahová felmásztunk dobolni, énekelni egy kicsit. „Vajon merre járnak most a zarándokok? Vajon hol tudtak átkelni a hömpölygő Dunán?” Mert….dehogyis jár ott az eszem! Dehogyis jár ott a szívem!

Hétfő reggel van! Nagy nap ez a mai. Nekem bizonyosan az! Ma fogjuk először befűteni a kunyhót, amit kora tavasszal építettem.

A sok takarót, paplant mind a házból kihordtuk, a köveket a faágyra rendeztük, s fölé máglyát halmoztunk. Az oltár öreg manója szenvtelen arccal nézte munkánkat, pedig iparkodtunk a kedvében járni. Földet hordunk lábaihoz, s belé friss zsálya palántákat ültettünk. Előkerültek a bugyelláris mélyéről az erdő kincsei, a csontok, s feldíszítettük, ahogy kell. Közben azon járt az eszem, hogy vajon elég meleg lesz-e bent, vajon nem lesz-e túl forró? Aztán az jött, hogy olyan lesz, amilyen…s hát éppen jó lett! Az első családi kunyhónk, a gyerekek első kunyhója… Nem akartam, hogy elijedjenek tőle. Alul hűvös volt, felül forró. Már láttam, hogy túl magasra sikeredett. A kövek méhe pedig túl mély. Sebaj, majd átépítjük! A kunyhóba friss levendulát, mentát és bodzavirágot akasztottunk. Középen Tengri kék kendőjét. Hogy megérezzük, milyen az igazi forróság, időnként felálltunk. Aztán leültünk a hűvösbe, nehogy valamelyikünk belepottyanjon a kövekbe. Az összes követ bevittük egyszerre, hiszen nem kívánhattam Zolitól, hogy kint ácsorogjon négy környit. Elég volt neki, hogy megfőzhet, és még ott van a sok tenni valója a közelgő kiállításra. A köveket is ő adta be a kunyhóba. Azért nem volt hatástalan a történet. Alaposan megizzadtunk benn. Igazából nem is akartunk nagyon kimenni. Jó volt benn, csak már gondoltam, hogy kint jobb lenne megérezni a tavaszi szelet, s elfeküdni kicsit a napocskán. Ahogy kell, a reggeli kimaradt. Helyette volt víz. Egy órakor ültünk asztalhoz. Forró sült husi és újkrumpli volt a menü. Fenséges falatok éhes kunyhózóknak. A boldogság átjárt, különösen azért, mert Csabi fiam valósággal falta hőséget. Tündi nem tudott most feloldódni. Nyakában az év végi vizsga nehéz köve. S ne feledjem, hogy nem könnyű dolog kamasznak lenni.

Míg a napon heverésztem, arra gondoltam, merre járhatnak most a zarándokok? S vajon rájuk is süt-e az áldott napsugár…  Mert….dehogyis jár ott az eszem! Dehogyis jár ott a szívem!