Dúla-útra léptem - a nulladik lépés villanásai

Drágáim,

ez egy ilyen halmazati élmény-hétvége volt. Minden szempontból. Jersy mester dobköréről lemaradtam, mivel ez idő alatt az autót operáltuk, hátha el tudnék mégis jutni – legalább a délutáni dúlaképzésemre. Végül is sikerült lelket verni szegény sárga csikóba, így délután 2 felé betoppantam a Sokszíntérre a Fadrusz utcában. Nandu tartotta nekünk ezt a délutánt, karján két hónapos csecsemőjével. Választottam magamnak egy helyet, oda lehuppantam és hallgattam a történeteket, mint első bálos kisleány – bár szerintem én voltam ott a legidősebb asszony a magam 49 esztendejével. Vajúdáskísérést tanultunk. Rá kellett döbbennem, hogy csak halvány elképzeléseim vannak a természetes szülésvezetés filozófiájáról. Nem csoda, hiszen mind a négy gyermekem kórházi szülőágyon született és hanyatt fekve vajúdtam és szültem őket. Oxitocin, gátmetszés, epidurálás és egyéb beavatkozások kíséretében.

Igyekeztem hát teljesen jelen lenni, és két füllel figyelni, mit kell tudni a vajúdáskísérésről…majd egyszer csak azon kaptam magam, hogy kifelé bámulok az ablakon (a hatodik emeleten voltunk). És a szemben lévő ház tetejét, a cserepeket, kéményeket, tűzfalakat bámulom – teljes átéléssel. Mint egykor, pontosan ma 25 évvel ez előtt, amikor Balázs fiamat hoztam világra. Hajnal hasadt épp a város felett. Már voltak jelző fájásaim, órák óta lapítottam az ágyamban, úgy figyeltem a fájásokat. Hajnali öt órakor burkot repesztettek, és kizavartak sétálgatni a folyosóra. A lágy, langyos meleg magzatvíz patakzott a combjaim között, valahányszor csak összehúzódott méhem. S ha valaki akkor elment mellettem, láthatta, hogy hatalmas tócsában álldogálok, mint aki maga alá pisilt. Amikor erősödni és sűrűsödni kezdtek a fájások, a fűtéscsőbe kapaszkodtam az ablak mellett, és kibámultam a Péterffy Sándor utcai kórház negyedik emeletéről. Háztetőket láttam, kéményeket, füstös cserepeket és tűzfalakat. A szülő nő vajúdás közben képeket rögzít a körülötte lévő dolgokról – hangzott az okítás. S akkor egyesült a múlt és a jelen való bennem – ott a Fadrusz utcában, a tetőket, cserepeket, kéményeket és tűzfalakat bámulva.

Egyesített tudást kaptam ott. Hallgattam Nandut, és közben a fejemben is támadtak gondolatok, melyeket később Nandu is elmondott. Amikor arról beszélt nekünk, hogy a torokcsakra össze van kötve a gyökércsakrával, és a megfeszülő gége-izmokkal szinkronban megfeszül a medencezáró izomzat is. A gége izom pedig a magas hangon való visítástól feszül meg, abban a pillanatban ott volt a fejemben a megoldás: mély hangot kell duruzsolni a vajúdó fülébe. Aztán Nandu is elmondta ugyanezt.

Voltak várandós kismamáink is. Hárman párjukkal együtt érkeztek, egy kismama egymaga. A három apuka közül nagyjából egy volt felkészülve az apás vajúdásra, egy másik apuka csak azért volt itt, mert a párja unszolta, a harmadik apuka pedig még maga is gyerek volt. Miután ezt megállapítottam magamban, rögtön az jutott eszembe, hogy optimális esetben a vajúdástámogatás a párok felkészítésével kezdődik. A cél az, hogy minden helyzetből, minden emberből kihozzuk a lehető legjobbat. Hogyan nevelsz fel egy apa-palántát néhány hét, jobb esetben néhány hónap alatt arra, hogy mi vár rá a szülőszobán és mi vár rá, ha majd megszületett a gyermek? Hogyan beszéled le az anyát, hogy az apát belekényszerítse egy olyan helyzetbe, melyben nagy valószínűséggel kudarcot fog elkönyvelni magának? Ezek a kérdések persze nem tartoznak szorosan a vajúdástámogatás témaköréhez, így ezekről nem is beszéltünk. Csak úgy magamtól kérdeztem ezeket, miközben rendületlenül kifelé bámultam az ablakon, és néztem a cserepeket, kéményeket, a tűzfalakat – mint egykor…

Számos infót gyűjtöttem be, melyekkel hatékonyan támogathatom majd a szülő asszonyokat, kezdve a vajúdási pózok egész tárházától, egészen a különféle masszírozási technikákig, borogatások, kendő-technikákig, szeretet teljes együttlét és türelmes szolgálat megteremtéséig. Ezek mind itt vannak a fejemben, de most nem írom le őket. Számos könyv íródott már, ahol el lehet olvasni minden hasznos ismeretet a témában – akit érdekel.

Természetes szülés kontra kórházi protokoll.

Elgondolkoztam: ha a mai időkben szülnék, én vajon hogyan választanék? Tudok-e eleget a természetes szülésről, az abban rejlő lehetőségekről és szabadságról? Milyen hiedelem él a fejemben arról, hogy mennyire biztonságos a kórházi szülés – és az otthonszülés? Tudom-e, tudhatom-e igazán, hogy hány krízishelyzetet tudnak a kórházban sikeresen elhárítani – mondjuk 10 komplikált esetből – és mennyi végződik magzatvesztéssel? És mi a helyzet az otthonszüléssel? Persze, hogy nem tudhatom!

Ebből azt a következtetést vontam le, hogy a természetes szülésnek belülről fakadó igénynek kell lennie, és nem lehet észérvek alapján, és statisztika alapján helyes döntést hozni: otthon, vagy kórházban? Mert ma a természetes szülés leginkább csak otthon valósítható meg. Ott nincs protokoll, és nincsenek nehezen teljesíthető elvárások. Viszont nincs a másik szobában műtő sem. A döntés bátorságot igényel és egyfajta életbe vetett szilárd hitet.

Ha az asszony fájdalmában így kiált: „meghalok!”, az én mantrám az lesz: „az életet is választhatod.”

Úgy érzem, valahogyan meg kell tapasztalnom, hogyan születik otthon egy baba, mert a kórháziról van tapasztalatom. Jöjjön felém e lehetőség!

Lelki vetületek

Kezdenem kell azzal valamit, ami nekem adatott születés és szülés ügyben. Egy biztos: más terveim voltak. Ezek elismerése és elsiratása nekem lelki munka lesz. De tudom: ez a nulladik lépés az úton.

Köszönöm, hogy ott lehettem a Holdudvar Bábaház szervezésében Nandu előadásán!