Egy fontos életideál: sorsfordító aggódás

Szép napot mindenkinek! 

Új fejezethez érkeztem, ami az írást illeti. Mától fogva oda fogok figyelni arra, hogy ne zúdítsak a fejetekre túl sok információt egyszerre. Többen jeleztétek, hogy érdekes lenne, amiről írok, de annyira azért nem, hogy ne győzhetne a fáradság, és ne hagynátok olykor félbe az olvasást. A tartalom mélységén sajnos nem tudok változtatni. Csak arról tudok írni, ami foglalkoztat, úgy tudok írni, ahogyan én látom. Ez marad tehát: eszi, nem eszi, nem kap mást. Mondanivalómat azonban igyekszem egy, még élhető és élvezhető keretbe foglalni. Remélem, törekvésem sikeres lesz! 

Tehát, szép napot mindenkinek! 

Habár szottyos az ég, s a föld is. Napfény sehol. Minden szürke és vizes.  Legjobb alkalom betegnek lenni. Amit egyébként szeretek. Mert akkor megáll az idő, nagyokat alszom. Akkor nem számít semmi, okafogyottá válik minden aggódás az el nem végzett és el nem intézett ügyek miatt. Ilyenkor olvasom ki a forgatott négy könyv közül valamelyiket. Most Pál Ferenc: A magánytól az összetartozásig című könyve jut erre a sorsra.

Ó igen, az aggódás. Kedves lelki társnőmmel beszélgettünk róla tegnap. Ő mélyen Istenhívő, vallása is van, amit egész életében gyakorolt. Mindemellett megőrizte a maga számára az aggódást is – természetesen másokért, főképp családtagjaiért. Miközben az aggódásról beszélgettünk, megfogalmazódott bennem a következő összefüggés: ha mélyen hiszünk Isten gondviselő erejében, az aggódást fel lehet fogni úgy is, mint a Sátán kísértését. Mert az aggódás nem más, mint annak az illúziója, hogy általa kezünkben tarthatjuk mások sorsát, boldogulását. Holott ez a lehetőség nincs a birtokunkban. A ráhagyatkozást Isten gondviselő erejében felcseréljük az emberi aggódásra. Minthogy az én barátném annyira tiszta lelkében, nem késlekedett ezt elismerni. És én boldog vagyok emiatt. Nem. Nem azért, mert „legyőztem”, nincs bennem ilyen vágy! Hanem azért, mert az emberi tudat elvolúciójának egyik legfontosabb állomása az önreflexió képessége, melynek most ő vonakodás nélkül adta tanujelét. Nem akarván elkerülni a többlet szenvedést, ami ezzel az önfeltárással jár. Mert, ismerjük be, nehéz teher, amikor el kell ismerni, hogy az optimális működéstől még messze vagyunk, hogy a kudarcok veszteségek elvesznek valamit az életről alkotott ideális képünkből. Hogy szívesebben élünk az általunk alkotott életidálok dédelgetésének, mint a realitásnak. Szívesen mondunk olyasmit, mint például: „én ezt nem veszteségként élem meg”, vagy „most már belátom, hogy jobb nekem, hogy elhagyott”.

 (Na, bírod még? Muszáj ezt valahogyan folytatni, különben nem lesz formája az egésznek. Csak egy kicsit, jó? ) 

Nemcsak az életről alkotunk ideálokat, hanem az Isten hívők Istenről is alkotnak. Ezt már régen tudom. És azt is megláttam, hogy egyes vallások (többségében) egyebet nem is tesznek, mint hogy ezt az ideált erősítik bennünk. Hogy mire is gondolok? Például, amikor azt mondják, hogy Isten megsegít, Isten mellettünk van a bajban, Isten figyel ránk. Amikor azért fohászkodunk, hogy adjon valamit, amink nincs, de nagy szükség lenne rá...stb.

 Hogy milyen módon támogatja a vallás az idealizált Isten-képet, a Katolikus Anyaszentengyház fejének legutóbbi Twitter üzenetén keresztül szeretném bemutatni. De erre holnapig várnod kell. 

Addig meg, amíg lekoppan a szemed, gondolkozz azon, hogy ma mi fárasztott el igazán! A munkád, vagy a minden dolgokon való aggódás? 

Jó éjt! És köszönöm, hogy minden fáradságod ellenére azért mégis benéztél hozzám!