Egy úton járó asszony gondolatai a férfiakhoz

2016.07.22 23:38

Drága Férfiak! Már harminc éve csak veletek törődöm, ahelyett, hogy elébb magammal törődtem volna. Most úgy érzem, hogy lehet és kell törődnöm veletek is. Az alatt az idő alatt is, míg a saját nőiségemet csiszolgatom, nehogy túlságosan egyoldalúvá váljon a belső munkám. Amikor veletek törődöm, tulajdonképp a bennem élő férfit gyógyítgatom. Szerintem jó eredménnyel. Ezt azért merem így kimondani, mert egyre növekszik azon hímnemű egyedek száma, akik közelségétől eddig roppant fáztam, most viszont múlni látszik e hideglelés és helyébe…Hmmm. Hogy is mondjam: valamilyen szelíd, megengedő jelenlét kúszik.

Mivel mi, nők és férfiak egymásba vagyunk ágyazva – az oldalbordáitok volnánk, vagy mi -elválaszthatatlanul össze vagyunk kapcsolva a pszichénkben. Hisz minden nőben ott van a férfi oldal is, és minden férfiben ott van a női oldal is.

Nem csak megérteni szeretném a lényeteket, hanem érezni is.  És most, ahogy belemegyek a férfi oldalba, egyre inkább érzem, hogy mennyire nehéz is, a mai világban különösen, férfiként jelen lenni. Megláthatom talán, hogy ki, vagy mi nevelt benneteket olyanná, amilyenek most lenni tudtok. S nem az a kérdés, hogy a nő milyennek lát, véleményez, ítél benneteket, hanem az, hogy sikerül-e felébrednetek abból az álomból, ami arról szól, hogy „minden rendben van”. Ki lesz az, akire hallgatni fogtok? Arra, aki lealáz, mert csak arra kattantok, vagy meghalljátok azt is, ha valaki szeretettel közelít felétek?

„Miért, mi a baj velünk? Hiszen minden rendben van!” (Ez egy tipikus pasi-szöveg.)

Néhány éve előadásokat hallgatok Pál Feritől.  Ezen előadások egyértelműen hozzájárultak a nézőpontváltozásomhoz: mit gondolok az elmúlt párjaimról, a kapcsolataimról, és általában a férfiakról? Megláthattam a rendszeretekben a „szenvedőt”, az „áldozatot”, és ez nagy lépés a számomra, mivel eddig csak az agresszort, a kínzót, a hóhért láttam, hiszen ilyen volt a bennem élő férfi képe, s talán az apaképem is. Valami, amit csak elkülöníteni, elutasítani, távol tartani lehet – persze, csak ha már „megvolt”.  És ha megvolt, hát mehet a levesbe – a hámozott, szeletelt répa.

Közben meghúzom a határaimat. Bár megláthattam bennetek a szenvedőt, az nem jár a részemről felmentéssel. Akik ártó okozatot írtatok a sorsomba, azokra ráhagyom a felelősségüket.  Nem jár felmentés az anya miatt, aki nem akart elengedni, és az apa miatt, aki nem akart megtartani, ezért sebeket kaptatok. Semennyi nőszemély sem tudja begyógyítani a lelki sebeiteket.

Annak a remélhetőleg múló állapotnak, melyben ma oly sok férfi vergődik az oka a szülőknél van. S amikor apák lesztek, magatok váltok az okká. És felneveltek az életre alkalmatlan, esetlen, önállótlan embereket, akik ismét csak képtelenek lesznek felelősséget vállalni saját magukért.  Ez az okozat. Örökség, apáról fiúra, lányra…

És arra kérdésre, hogy „mikor lesz már jobb?”, az a válasz, hogy akkor, ha végre ezt belátjátok. Ha már ti is ki meritek mondani: „lehet, hogy így van, de ez nincs rendben!” A múltat nem lehet megjavítani, mint egy óraszerkezetet, de egyszer abba lehet hagyni a rossz örökítését. Tehát egyszerűen abba kell hagyni. Sokszor kell abbahagyni, és aztán egyszer végleg be is lehet fejezni. Ez a tudatosság útja, hogy észreveszem, amikor bekapcsol a „rossz reakció” (és ebbe a kategóriába kinek-kinek egyedi rezdülései vannak benne), és akkor tudatosan nem azt működtetem. Ha ez sokszor megtörténik, akkor egyszer csak befejeződik a régi. Hát így működik ez.

Azért tanítanak bennünket arra, hogy ismerjük már fel végre, hogy a sorsunk nem tudatos, hanem tudattalan döntések következménye. Ezek a sémák, melyeket megtanulunk, és ezek szerint válaszolunk az élet egyes kihívásaira. Vegyük észre, és ismerjük be, hogy apánk elengedett bennünket, és amikor elhatározzuk ott a fejünkben, hogy mi másképp fogunk tenni a fiainkkal, az apa fölé is emelkedünk egyben, ami semmit sem használ a nagy család rendjének, így nem is vezet bennünket el a „jóba”…Mert egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy mi is elengedtük a fiúnk kezét. Csókolom. Legtöbb cselekedetünk ugyanis nem áll akaratlagos szabályozásunk alatt. Hanem a sémák irányítják a tudattalanból. A lányoddal persze másképpen vagy, kedves Férfi. Őt meg te nem akarod elengedni. Vagy ketten az anyussal együtt fogjátok, vigyázva, nehogy véletlenül már a saját lábára álljon!

Szóval: mikor lesz már jobb? Amikor képesek leszünk a sémát fülön csípni, és nem a szerint dönteni, cselekedni. Semmi sem fog magától megváltozni, csak MAGÁTÓL.  Akkor jobb lesz!

Azt pontosan lehet látni, hogy ki, mikor jutott el a személyes felelősségvállalás képességére. Például akkor, ha nem toljátok magatok előtt pajzsként, indokként nehéz gyermekkorotokat. Vagy épp ellenkezőleg: nem akarjátok mindenáron elhitetni, hogy veletek minden rendben van, és csodás gyermeki éveket kaptatok szüleitektől. Ha ez így lenne, az életetek több területén számos sikert könyveltetek volna el, és kevesebb kudarcot.

Ez a racionalitás kegyetlen mércéje: vagy megfeleltem, vagy elbuktam, és nincs több lehetőség! S a férfi inkább racionális. Ezért is akartok előbb megérteni dolgokat, embereket, mint egyszerűen érezni őket. Én azt gondolom, hogy a megérzése a másik embernek a megértésen keresztül úgy működhet, hogy megtanulunk akkor is helyet adni valakinek a rendszerben, ha nem értünk vele egyet. Tehát a megértésen belül le kell mondani arról az elképzelésről, hogy a megértés = egyetértés. Gondoljatok csak bele, hogy milyen nehéz kimondani azt, és már-már hamisnak tűnő állítás, ha azt mondanátok valakinek, hogy „megértelek”, miközben legbelül ott van bennetek a tiltakozás, mivel nem értetek vele egyet. Az a fontos pont a megértés és az együttérzés határán. Egyszer majd elmúlik a kényszer, hogy nyilatkozz a saját ítéleteidről. csak hallgatsz, és ott vagy a másik számára, akinek az a fontos, hogy beszélhessen – jó estben saját magáról.

Ha képes vagy valakit megérteni, anélkül, hogy mérlegelnéd őt, vagy megpróbálnád a saját mércédhez igazítani, akkor van lehetőséged arra, hogy megérezd a lényét. Vonatkozhat ez a nődre, vagy egy számodra másik, fontos személyre. Megérezni a lényét, túl minden mércén és ítéleten, melyet az elméd gyárt. És lesz egy kétségtelenül pozitív hozadéka a történetnek: viszonzásul senki sem fogja firtatni, hogy a húsz centi valójában hány centi…

Éppen azért, mert a férfiak, tehát Ti ugyanúgy áldozatai vagytok (mint mi, nők),  valaki vágyának, elképzelésének, akaratának, agressziójának, számomra nem elfogadható, hogy Csernus doktor puha pöcsnek titulál benneteket. Mégis érteni vélem, hogy miért teszi ezt. Mert a férfiak az agresszióra, a megaláztatásra, a kihívásra tudnak igazán odafigyelni. „Hé, te! Beszótál? Nekem zörögsz, papírzacskó?”

És emiatt tűntök nekem, nőnek olybá, mint aki a szeretetteljes emberi szóra tök süket. Gyakran úgy látlak benneteket, mint akiben semmilyen belső késztetés nincs, és csakis a nő által él, az ő késztetései mentén szeret, ragaszkodik, teremt. Úgy értem pontosan, hogy párkapcsolatban. Ez az „oldd meg helyettem” hozzáállás, most már mondjuk ki: számomra felettébb fárasztó. Azt hiszem, nem kapok ki, ha általánosítok, és azt mondom: nekünk, Úton Járó Nőknek nagyon kínos a megmentő szerep, hogy állandóan beleugrunk abba a csapdába, hogy meg akarjunk változtatni benneteket, de elsősorban A Férfit, akivel együtt élünk.

 Ma elgondolkoztam, miután a páromnak Csernus könyvéből olvastam fel egy részletet. És kibuggyant belőlem az a mondat fűzér, hogy „ állj! Én nem keresek egy másik férfit, aki hajlandó elolvasni a Csernus könyvét, vagy beül a kunyhóba, kilométereket fut, hogy ne maradjon rajta felesleg, elvonulásokon ül – igaz, nem történik belül  változás, de legalább ott van -, én nem egy másik, megfelelő férfit keresek. Nekem van már egy jó párom, akihez kötődöm, aki mellett letettem a garast, és időnként csengetek, mint a villamos – egy picit -, hogy hééé! amit eszel, az nem csoki szósz, hanem szar. És ha nem volnál fontos nekem, akkor nem strapálnám itt magam. „

Na. Tehát mi a feladat, kedves Férfiak? Hogy vegyétek észre  - egyelőre, mint szót -, hogyasszonygya: érzelmek.

Érzelmi intelligencia. Érzések.

Ezeknek a szavaknak definíciót gyártani éppoly nehéz, mint meghatározni azt, hogy mitől férfi egy férfi, vagy mitől nő a nő. Ahogy és ahol meg lehet fogni egyáltalán az érzelmek fonalának végét, azok a pillanatok, amikor elkezdődik a mellébeszélés. Az érzelmi impotencia piszkálgatása nagy mumussá tesz bennünket, nőket, akik veletek élünk, akik állítólag törődünk veletek, és állítólag fontosak vagyunk a számotokra.

Egy rövidke történetet citálok ide. A férfi meséli: „Sűrű gyerek voltam már kis koromban is. Elmentünk kirándulni a szüleimmel, és én korán hozzászoktam, hogy talpalnom kell, még akkor is, ha fáradt vagyok, mert senki ember fia nem tudott volna engem cipelni, annyira nehéz voltam.”

Közben a rezdüléseket figyeltem. Nulla emóció. A világ legtermészetesebb dolga, hogy a kisgyereket nem veszi fel senki, ha elfáradt. Totál érthető. Nem? Ez a világ rendje: sűrűnek születtél, hát kínlódj!

Minden kisgyermek tud legalább egy nyomós indokot, hogy felmenthesse a szüleit. Elég annyi, hogy sűrű voltam és kurva nehéz.

Másik sztori: „Anyám 14 éves koromig tudott kézben tartani, és akkor hamar belátta, hogy már nem tudja tovább befolyásolni az életem. (?) És ez rendben volt így.”

A rezdülések: semmi. Ez rendben volt így.

Vajon mennyi könnyel, ordítással, üvöltéssel járna beismerni maga előtt, hogy már sokkal korábban el kellett volna engednie őt az anyának, mondjuk úgy 7 éves kora táján, és az apának kellett volna felvenni és tovább kísérni? Vajon mennyi lenne a töltése annak a fájdalomnak, hogy: „ám apám nem volt sehol” ?  

De erre is van egy racionális indok: „ apám nagyon elfoglalt ember volt. A munkája lekötötte minden figyelmét és szép lassan ki is csinálta az idegeit. Érthető, hogy nem maradt már energiája rám.”  Ez valóságos történet. Sok férfi idegeit kicsinálja a munka. De miért nem akarod megfogni azt a madzagot, aminek a végén az ehhez kapcsolódó érzelmeid himbálódznak a szélben? Pontosan azért, mert érzelmileg impotens vagy! Nagyon korán megtanultad, hogy ne nyilvánítsd ki, ha szomorú vagy, csalódott, ha fáj valami, mert beverted, vagy csak egyszerűen fáj, mert…Nem tudom miért… „Ne sírj! Nem fáj az annyira! Csitt, hallgass, te! Zavarod a többieket!” Nem ismerős valahonnan, Kedvesek?

Csernus azért nevez benneteket puha pöcsnek, mert az érzelmi impotenciátokra akarja felhívni a figyelmet. Nem azért, ha nem tudsz egy szöget beverni, mert te alapvetően szellemi foglalkozású vagy, és úgy hozta az élet, hogy kalapáccsal csak akkor volt dolgod, ha ráesett a lábadra az asztalról. Nem ezért! Nem lehet minden férfi kétkezi melós. Azért kaptátok tőle ezt a megalázó réztáblát a nyakatokba, mert makacsul ragaszkodtok ehhez az érzelmi impotenciátokhoz. Mert sokan és legtöbben azt hiszitek, hogy a férfiasságotok a nemi aktivitás és képesség, az anyagi javak összessége, a jól megalapozott egzisztencia mindössze, és semmi szükség arra, hogy érezzetek bármit is. És ha, ne adj’ Isten, ezekből valamelyik hibádzik, akkor oda a férfiasság!

(Most pedig, mintha csakis hozzád beszélnék, de közben minden férfinak szól.)

Ha benne maradsz a racionalitásodban, mint legfőbb mankódban, hogy leéld valahogy a tyúkszaros életedet, hiába indulsz el az Úton, csak addig fogsz jutni, hogy „anyám és apám volt az oka”… és ott vége! Az összes kunyhóba be fogsz ülni, amit csak tartanak széles e hazában. Ha arra van szükséged, ötszázszor fogod végig fosni a bokád a félelemtől: vajon megfelelek-e majd bent, vajon túlélem-e, vajon kibírom-e? A forró párát bizonyosan…de vajon meddig bírod, hogy ne add fel az önkontrollt? Még hány ilyen alkalmat fogsz végig szenvedni, és hősként kúszni ki? És megint kipipálhatsz egy rublikát: „ma sem hagytam el a feltudatomat! Erős vagyok, mint a bivaly! Eddig se vett fel senki, most is elintéztem egyedül! Hurrá!”

Szeretnéd megérteni a másik embert, és a lényét. Szeretnéd tudni a lényeget. Tessék! Itt a lényeg! De már te is érzed, hogy légy van a levesben, mert ha meg is értetted, meg nem tapasztaltad. Fingod sincs, hogy milyen érzés, amikor kiesik a kezedből a lapát, a klaviatúra, a forrasztópáka, a farkad…

Még hány kunyhó kell, meg egyéb hókusz-pókusz, melyet már nem férfinak való kihívásként fogsz megélni, hanem lehetőségként: „az alkalom, ahol nem kell tovább játszanom ezeket az elbaszott szerepeimet, amit gyűlölök, és amitől rossz nekem…”

De mikor lesz már jobb?

Ó a tudat rétegei! Én hétig jutottam, de tudom, hogy ennél sokkal több van. Amikor befelé megyek, mint valami nyelőcsőben…Sokkal több van!  Az egyikben ott ül a végső elmúlástól való félelem. Ez még az elme szintje. Az elméd az, aki azt hiszi, hogy ha leteszi a lapátot, a tollat, az eszközt…a múltját, a sorsát, a sémáit, a gyötrelmeit és örömeit, akkor az a létezés végső pusztulása. Ez úgy baromság, ahogy van! Ugyanez az elme rájött arra is, hogy saját fogságában él. Hogy a hiedelmei mozgatják, és a sémái irányítják. De nem folytatom tovább eme elmefuttatást, mert tudom, hogy sok lesz neked.

Hiszen egyelőre csak megérteni akarsz. És ezt tiszteletben tartom. Hát akkor értsd meg, ha tudod, hogy ha azt akarod, hogy legyen már jó, és szívesen hagynál valamit az utókorra is ebből a jóból, akkor kezdd el végre előbányászni az ÉRZELMI emlékeidet, és add meg nekik helyet az életed rendszerében! S hagyd már végre a fenébe azt a szlogent, hogy „ez így rendben volt”, és azt, hogy „minden rendben van”!

A nők, mi nők, akik párkapcsolatban élünk, és a férjeink, párunk, kedvesünk kissé lemarad az ösvényen mögöttünk, szóval, mi nők nem akarunk a mumusaitok lenni, sem a megmentő anyátok. Nem intézzük el helyettetek, mert – bár megtennénk szívesen, szeretetből-, de ez lehetetlen vállalkozás. Nagyon nehéz elviselnünk, hogy bármikor, ha megrázzuk a csengőt (ahelyett, hogy valami mást ráznánk meg), azt azért tesszük, mert ez a dolgunk. Mert akarunk benneteket, magunk mellett akarunk, és nagyon szívfacsaró érzés nekünk, amikor bennetek csak az „alkalmatlan vagyok, béna vagyok” sémát tudjuk megérinteni.

 „Ha jó voltam eddig így, most miért nem vagyok jó?”

Az a helyzet kedvesek, hogy aki veszi a fáradságot, hogy saját magába ásson, jutalmul kap egy szemüveget. Na, most képzeld el, hogy van egy fenyőfa. Jó régi darab. Ez a mi fenyőfánk, együtt ültettük régen. Én az újdonsült szemüvegemen keresztül nézem ezt a fenyőfát, és látom, hogy betegeskedik. Látom, hogy fonnyadnak az ágai, mert lehúzza monotonitás, lehúzza tengerré duzzadt, lápszagú pocsolyánk, a „minden rendben van” délibábja. Neked meg nincs ilyen szemüveged, és továbbra is úgy látod, hogy a fánk él és virul. Ugyanazt a fát nézzük, de mást látunk.

Embör! Én csak annyit tudok mondani, hogy ha egyikünk meghal, én beköltözök a városba.

És a kisördög, balról azt sugdossa a fülembe: „kérdezd meg tőle, kérdezd meg tőle…mennyire vagyok fontos a számodra?”

Tényleg azt akarod, hogy beköltözzek a városba? Ennyi év után, ennyi történés után, amit együtt csináltunk végig? Ha neked is lenne egy ilyen szemüveged, együtt ülhetnénk a fánk alatt, és könnyeink folynának a nevetéstől, hogy lehettünk ilyen, meg olyan barmok? Kinevetnénk magunkat a fals elképzeléseink miatt, a tévútjaink miatt, és megünnepelhetnénk, hogy mégis itt vagyunk – együtt. Mindez lehetetlen, ha kétféle valóságban élünk – egymás mellett.

Mivel nagyon szereted a magyarázatokat, ismét előállok egy történettel. Ezúttal saját történettel.

Anyukámmal eltöltöttünk egy közös valóságot 34 esztendeig. Ennyi idős voltam, amikor elengedte végleg a feltudatát. Ezt orvosi nyelven Alzheimer-kórnak hívják. Ő akkor 70 éves volt. Kicsit várhatott volna még ezzel, de ez most már mindegy. Ez egy olyan betegség, hogy a szenvedő átcsúszik egy másik valóságba és egy ideig vissza tud jönni, de, ahogy az idő halad előre, már egyre kevésbé, végül nem jön vissza többet. Azt most hagyjuk, hogy melyik valóság az igazi. A lényeg az, hogy megszűnt a közös valóságunk. És ezzel a kapcsolódásunk is megszűnt. Ha nekem sikerült átcsusszanni az ő világába, akkor ott találkoztunk, mint anya-lánya, abban a szeretetben, ami nem érzelem, hanem az összetartozás megtartó ereje, ha nem sikerült, mert a fájdalmam uralkodott el rajtam, és csak sírtam és sírtam, akkor nem tudott közöttünk létrejönni e kapcsolódás.

Nem lehetett egy olyan emberrel együtt élni, akinek más volt a valósága, mint az enyém. Még ha az anyukám volt is ez a személy. S mivel az anyu valósága számomra diszfunkcionális állapot volt, nem tarthattam vele folyamatosan abba a világba. Ezért, képletesen mondva: beköltöztem a városba. Mivel egyikünk „meghalt.”

Szerinted én akartam, hogy így legyen? Nem szerettem volna az édesanyámat? Én akartam, hogy ez legyen a sorsunk?  Nem! És mégis ez lett. És nekem tovább kellett élnem, funkcionálisan feladataim voltak, nem maradhattam az ő világában, és más emberek felügyeletére kellett adnom őt.

A mi szempontunkból teljesen mindegy, hogy az én valóságom lesz számodra diszfunkcionális állapot előidézője, vagy nekem az, a te valóságod. Nekem visszatérni a régi valóságba egyenlő azzal, hogy te költözöl a városba. Mondjam, hogy eszem ágában sincs meghalni?

Jó. Eladom neked az én valóságomat. Nagyon rövid leszek. Most jobb. És ha jól emlékszem, az első kérdésed ez volt „mikor lesz már jobb”?

A hitelesség kérdése

Persze nagy kérdés, hogy a hajszás életed megengedi-e egyáltalán számodra, hogy észre vedd: az asszonyod megváltozott. Vagy csak annyit veszel észre, hogy állandóan nyaggat, nem hagy neked békét, folyton azt bizonygatja, hogy tud valamit, és el akarja neked mondani, és azt akarja, hogy te is tudd…”Ki a francnak kell ez az egész? Miért nem volt jó úgy, ahogy volt? Hiszen az asszony nem is tűnik boldognak! Tiszta dili, mióta ezt a baromságot műveli.”

Igen. Az asszony megváltozott. És tiszta dili, mert…nem akar a városba költözni. Csak szimplán azért, mert kötődik hozzád. Ez olyan emberi, nem?

A feltétel nélküli szeretetről

Feltétel nélkül akkor tudunk szeretni, ha nem vagyunk kötésben a másik emberrel. Az meg nem a párkapcsolat. Vagy nem egy olyan párkapcsolat, ahol a felek ragaszkodnak egymáshoz.

Ahhoz, hogy meg tudjam élni, hogy „lehetsz olyan, amilyen vagy, és rendben van, amilyen vagy”, egy másik intelmet is magamévá kell tennem Anthony de Mello írásaiból: „engedd el a ragaszkodásaidat! A hiedelmet, hogy bárkit is birtokolhatsz a szereteted által.”

És most éppen az került górcső alá, hogy van-e értéke a ragaszkodásomnak, vagy nincs. És mivel én egy őszinte úton járó vagyok, ettől valami pocsékul érzem magam. Hiszen nem kevesebbet vállaltam, mint hogy nem szopom be, akámelyik Mello akármit mondott, hanem meg akarom tapasztalni. Mert Az Út, az Ösvény járása nem babazsúr. Tehát, ha ez megnyugtat Téged, akkor most mondom, hogy ez a bajom. És ebből a szempontból mellékes is, hogy velem jössz-e, vagy egyedül kell tovább caplatnom. Akár hiszed, akár nem, olyan szinten be vagyok tojva, hogy arra nincsenek szavak.

Ez az Ösvény egyéni vetülete. Van egy kollektív is. De arról talán majd máskor. Minden esetre nem túl nyerő helyzet, hogy van egy rakás romboló sémád, és nincs semmilyen élő hagyományod.

Legyetek áldottak! Férfiak!